Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Fábián Katalin: Jeltelen életút
FÁBIÁN KATALIN JELTELEN ÉLETÚT Nagy Gáborné segédmunkás — éttermi konyhalány, egykor: parasztasszony. Hat- vankilenc éves. Tizennégy éve nyugdíjas. Az utolsó huszonöt évet egy régóta lebontásra ítélt településen töltötte, Budapesten. Hogyan került a fővárosba, hogyan vezetett az útja erre a telepre, hogyan élt ott, s nevelte föl a lányát — ezeket mondja el a saját szavaival ő maga. Néhány éve napi nyolc órát dolgozik újra; az ő foglalkozásában nem korlátozzák rendeletek a nyugdíjasok munkavállalásának határát. „Inkább elmegyek, mert ha én itthun maradok, biztos, hogy ágynak esnék. Mert énnekem olyan természetem van, hogy én nem tudok munka nélkül lennyi ... Én világéletemben rengeteget dolgoztam.” Jeltelen életút. Eseményeit a század történelme alakította. 1906. december 29-én születtem, Salföldön. Kicsi község volt, abban az időben még nem volt állomás, most Ábrahám az állomása neki. Úgyhogy azóta nagyon kiépült az is. Szőlőműveléssel foglalkoztak ott az emberek, valami Csigó kisasszonynak a birtoka volt, annak a cselédjei. Amit ő nem művelhetett meg, krumpliföldet, kukoricaföldet, répát, így kiadtak; ők elvetettek, osztán kiadták, mikor lehetett kapányi. Voltak a faluban kisebb birtokok is, ilyen nagybirtok nem volt több. Hát az én szüleim ... nekünk is volt egy kevéske szőlőföldünk. Egy helyen volt az édesanyám részérű egy 303 öles terület, de hát az is olyan volt, hogy nem nagyon termő, mert öreg volt; osztán az édesapám részérű olyan 964 öl terület. Hát ebben volt osztán egy kis sűrű, amiben fák voltak; osztán volt egy kis darab föld, amiben ugye, krumpli termett, a többi szőlőföld volt, hát nem olyan, mondom, hogy termő lett volna. Mikor én már hazakerültem, mert én itt szolgáltam lánykoromban öt évet Pesten, akkor már az volt, hogy csákány meg ásó köllött neki, mert annyira tönkrement. Ugye, apám a 14-es háborúban tönkrement, ötvenegy éves korában vitték el az olasz frontra, 16-ban vonult be és 18-ban került haza. Doberdónál, ott harcoltak szegények, és leesett a kocsirú, ami hordta a katonaságnak, mit tudom én, a lovaknak az élelmet. Errű esett le és botról fogva úgy járt, úgy, hogy munkaképtelen volt, mikor hazakerült, de nem kaptunk utána semmit. Semmit az égvilágon. Édesanyám is tönkrement, mígazapám nem volt idehaza; addig egyedül dolgozott, amit tudtam, segítettem neki, hát az nem sok volt. Hát az én édesapám, amíg tudott dolgozni, addig aratott. Részesarató volt meg el lehetett mennyi Somogyba aratnyi, úgy hogy oda jártak a mi környékünkrű mindenhun- nan. Ott voltak ezeknek a nagyuraknak a birtokaik és oda jártak el aratnyi. Negyvennapos aratás volt, a jó volt, mert ott az egész évi kenyeret meg tudták keresnyi. Három évig voltam én is summás, lehettem akkor olyan tizenhat-tizenhét év körül. Élső évben apámmal együtt voltam, de osztán két évben már csak egyedül, akkor ő már nem tudott elmennyi summásnak. Az édesanyám sajnos egyáltalán nem járt iskolába; az édesapám járt, de nem tudom, hogy mennyit. Én amit tanultam, az édesapámtól tanultam. Négy osztályt jártam csak én is ,de amig az iskolába jártam is, én nem tanultam, én dada voltam. Mert rokon volt a tanító és akkor nősült és nekem dadának köllött lennyi. Úgyhogy én amit tanultam, azt mondhatom, az apámtól tanultam, mindent. Mink csak ketten voltunk testvérek ... szóval, hat testvérem volt, de ezek mind 68
