Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Rinyai László: Emma és a metró

be a metróépítés, de kisebb munkákat már végeztek, többek között elkészítették az itteni állomásnak a középső alagútját. Ekkor egy ideig KISZ-tag voltam, majd 61-ben beléptem a pártba. 1962- ben kerültem másodszorra a metrótól távol, a Gyáli úton keszonnyomás alatt csatornát építettünk, s én a gépházban dolgoztam itt is. Órabérem ekkor, a 60-as évek elején 6—7 Ft lehetett. 1963- ban visszakerültem az Astoriához. Az itteni állomást az ötvenes években nem is tervezték be, ezért olyan rövid az Astoria—Emke távolság. De rájöttek, hogy a Rákóczi út forgalmának csökkentése érdekében szükség van rá. Váratlanul rámtört a tanulási láz, a Bazilika melletti iskolában elvégeztem össze­vontan a hetedik-nyolcadik osztályt. Volt egy tanárom, akit még a metrótól ismertem, az ötvenes években nálunk dolgozott. Akkoriban sokan a diplomások közül is el­jöttek dolgozni a metróhoz a nagy kereseti lehetőség miatt. Ő szerettette meg velem a matekot. Elkezdtem a Kvassay Jenő Technikumot is, de 65-ben, másodikból kimaradtam. Ne kérdezzétek, hogy milyen jegyeim voltak! Vegyétek figyelembe, hogy egyrészt már 31 éves voltam, másrészt ekkor kezdődtek családi zűrjeim is, amik aztán 69-ben elváláshoz vezettek. Férjem nem látta be a helyzetet, mindenáron akart volna egy fiút. Később aztán elkezdett egyre jobban inni, női is voltak. 67-ben továbbkerültem a Batthyány térre. U. Mari, egyik gépkezelő társam a plafont gyönyörűen befestette olajfestékkel. Mindegyik mennyezettáblát más színűre, szép pasztellszínekre, például halványzöldre, halványsárgára. Volt két felejthetetlen öregünk, olyan kis gondosak és precízek, de jópofák. S. bácsi, a csoportvezető, az egyik régi íróasztalt, amelyiket az irodából már kiselejteztek, nem engedte összevágni, azt mondta: Tudja mit, Emmike, betesszük hozzánk és befestjük pirosra! Mindent pirosra akart festeni, ez volt a mániája. Dicsekedett vele, hogy otthon a budit is pirosra pingálta. A másik B. bácsi volt, ő egy rozzant biciklivel járt be a Döbrentei térről. Aztán mi egyszer szépen kidekoráltuk a közlekedési eszközét, rendszámtáblát raktunk rá, Vigyázat! Légfék! táblát és kitettük közszemlére. Ő pedig fenyegetett bennünket: Megálljatok, bitangok! Ez volt az első^ munkahely, ahol a réselést nagy méretekben először alkalmazták. A szentendrei HÉV kéreg alatti bevezetését a Batthyány térre és a felszíni kapcsola­tokat ezzel a technológiával építették meg. Sokat bajmolódtak vele, kezdetben nehe­zen akart klappolni. Kötélvezérlésű markolókkal dolgoztak, emlékszem, egyik alatt be is szakadt a talaj, úgy kellett kihúzatni, napokig lestük, mi lesz vele. Aztán megindult gőzerővel az észak-déli építése is. 1971 júliusában új munkahely létesült, a Kun Béla téri, és engem augusztus 4-én átirányító lappal ide raktak át. Akkor már elvált voltam, egyik albérletből a másikba költöztem. Volt férjem még mindig a Váci úton lakik. Nem valami szerencsésen alakult az élete szegénynek. Az asszonynak, akit utána elvett, már volt gyereke, de születéskor fogó­val megnyomták. Mint egy rongybabának, úgy lógott mindig a feje, 13 éves korában még etetni és pelenkázni kellett. A férjemre mindig mosolygott, őt nagyon szerette. Aztán meg is halt. Ezidáig nem lett gyereke ettől az asszonytól sem a férjemnek. Végre 1972-ben sikerült megszereznem ezt a mostani lakást. OTP társas öröklakás, 39 ezer Ft OTP kölcsön van rajta, és nem mondom, a vállalattól is szép kis kölcsönt kaptam, 109 ezer Ft-ot. Valahogy úgy jött ki, hogy pont nyugdíjba menetelemig fizet­hetem vissza. De megérte! Jelenleg is a Kun Béla téri munkahelyen vagyok gépkezelő... 65

Next

/
Thumbnails
Contents