Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Rinyai László: Emma és a metró

tonabácsi a térdére ültetett. És sírt, potyogtak a könnyei. Ha jól értettem, akkora kislánya volt neki otthon, mint én. Ibolyát és zsibavirágot szedtem neki.

Habár nem voltam zárkózott gyerek, igazi játszópajtásra csak egyre emlékszem szívesen, a B. Jucira. Jobb módú gazdának volt a lánya, de igen rendes, szerény. Pilinc- kéztünk, golyóztunk, labdáztunk az óriási udvarukban. Meg ábrándoztunk a jövőről ... Én először tanítónő szerettem volna lenni. Később már csak fodrásznő.

1950-ben aztán el kellett mennem a mostohámmal Zalaegerszegre, laktanyaépítésre. Először vizet hordtam. Majd a mostohám azt mondta: Kőműves átképzős leszel! El is kezdtem a háromhónapos tanfolyamot, de ő máról-holnapra szedte a cucmucot és nekem is menni kellett egy házzal odébb. Pedig én az átképzősséget nagyon bírtam, valahogy olyan szép, kecses mozdulatokkal tudtam fal rácsapkod ni a maltert a pfandli- val. Kőműves tudományomnak később nagy hasznát vettem. Asszony koromban felépítettem az anyósom klotyóját.

Az egy házzal odébb a Bakonyban volt, ott építettünk valamit.

Képzeljétek, a többi kőművessel egy szobában kellett aludni nekem is. 50 férfi meg én, egy hatalmas hodályban. Kényelmetlenül éreztem magamat, mert nap mint nap egyszál gatyában szaladoztak az orrom előtt az emberek.

Nem mondom, eléggé fejletlen kislány voltam, 12—13 évesnek látszottam. Táncolni se tudtam. Néha elábrándoztam, hogy nekem is jó lenne egy-egy szép ruha. De az én anyám mindig csak a Telekin vásárolt. Úgy röstelltem azokat a lötyögős, nyúzott göncöket!

Azt hiszem, akkor már azért anyám is megsokallta, mit művel a mostohám, és kérte, hogy vigyen engem onnan. így kerültünk Pestre.

1951. III. 1-én léptünk be a vállalathoz. Ekkor még nem is Közlekedési Építő Vállalatnak hívták, hanem Földalatti Vasútépítő Vállalatnak.

A mostohám ezt is szépen otthagyta egy hónap múlva, én meg már maradtam, mert előzőleg szerencsére szerzett egy félig romos üzlethelyiséget a Vörösmarty utcában, azt valahogy lakhatóvá tette.

A vállalatnál először a Dombóvári úti telephelyre kerültem. Hatodmagammal, szintén falusi csajokkal, gépkezelői tanfolyamra osztottak be. Hat hónapig tartott, ez alatt már dolgoztunk is. Először persze csak tedd ide meg vidd oda segédmunkát. Csavaralátéteket is egyengettünk.

Kis vadócok és fejletlenkék voltunk, fiúk nem igen jártak utánunk.

Legszívesebben H. Marira emlékszek, ő olyan jobb családból való volt, sokat tanultam tőle. Többek közt késsel-vilIával enni.

Első műhelyfőnökeim, a P. Pista és K. Tóni bácsi előtt szinte mukkanni se mertem, ugrottam, mihelyt kinyitották a szájukat. így voltam ezzel még sokáig.

A Dombóvári úti volt a vállalat első telephelye. Itt, a lágymányosi kikötő északi részén rakták le a városból kihordott salakot és törmeléket, a terepet töltötték föl vele. Ahogy a feltöltés haladt előre szépen, újabb műhelyeket és raktárakat építettek. ÉRDÉRT faházak nyilván még nem voltak, az épületek téglából készültek, némelyikük többszöri renoválás után ma is áll.

Nagy élmény volt, amikor uszályokon megérkeztek az első szovjet tübbingszállít- mányok.

Ekkor kerültem először gépre. Úgy hívták, hogy bünger. Podeszten álló, sodronyköteles,egyszerű emelőszerkentyű volt. Közvetlenül a partra telepítették, tübbingeket emeltem ki vele az uszályról. A kötél végén levő kampót egy ember, aki állandóan az uszályon tartózkodott, beakasztotta a tübbingbe, én pedig a géppel felhúzattam.

Egyszer aztán igen berezeltem. Hirtelen csak aztvettem észre, hogy a tübbing jobbra- balra kileng, majd pedig zuhan lefelé. Szerencsére, még az uszályra pottyant vissza.

59