Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - Dobai Péter: Szélfelőli céltalanság (Elbeszélés)
net..(Ezt szomorú nevetéssel mondja és indulni készül. A vak nő, a felesége még maradni szeretne. A gyermek tanácstalan. Valamit, mintha mondani akarna, de apja átöleli.) Harminc év körüli nő közli a jegyzőkönyvet vezető rendőrrel: „Láttam, hogy a zöld sportkocsi hirtelen befordul a terelőútra. A parkolótéren kikerülte a Trabantot, meg utána egy másik autót is, ami azóta elment, az már nincs itt, úgy látom, talán egy szürke Zsiguli lehetett. A sportkocsi megdőlt egy betonkockán, ahogy ráment, azon ott... ami azt az eldőlt táblát tartotta. Nem tudta visszanyerni az egyensúlyát. Akkor behunytam a szemem. Hallottam a csattanást.” „Szerencsétlen állatok”, mondja egy öregember. A rendőr leírja, aztán kihúzza. Egy kamaszfiú kezd beszélni, nem rögzítik a szavait: „A Lancia jött a terelőúton és...” Egy házaspár beszél, nemrég érkeztek a helyszínre: „Ezeket láttuk, tudod, Tihanyban is, legalább százzal előztek minket lakott területen...” A tömeg, a nyaralók, a kíváncsiak, a hivatalosan meghívottak, a szemtanúk, az egész sokaság, körülvette az autóroncsot, amelyből a vezető és utasa az ütközés pillanatában kizuhantak. A karosszéria elvált az alváztól, a motorblokk bent égett az előrebukott üléseken. Az első futómű hátracsavarodott, a szélvédőkeret, a kormány, a műszerek, a motorháztető és a hátsóülésről a csomagok: húsz-harminc méteres körben szóródtak szét. A mester is odament, oda sodorták, megközelítette a katasztrófa színhelyét. Egy virágágyban állt meg a szétzúzott autó. Azok ketten, akik szörnyethaltak az ütközésben, az alacsony falon túl feküdtek, a strand homokján, ahová a merev beton-bak repítette a testüket. A halottak arca ép volt, csak a szájuk sarkából folyt a vér. A cement szilánkpora látható volt az ajkukon, a hajukban, a szem pillájukon. Agyvelejük zúzódott szét a túl- élhetetlen szaltóban. Közel feküdtekegymáshoz, a fal tövében, az egyik hanyatt, a másik hason, tőből szétvetett lábakkal és karokkal. A fiú arca ördögi volt, mintha még vezetne, vigyázna, hogy egy csodálatos reflexszel elkerülje a betonhatárt. A lány arca tündéri volt, kedves, irgalmatlanul fehér. Vonásai szerint, mintha álmában halt volna szörnyet. Hát őket akarta meghódítani? Megörökíteni? Ezt a pilótát és ezt a vad Hófehérkét? Egy szertartással, egy szoborral, egy álommal akarta meghódítani őket? Megtanítani a hagyományra, az erkölcsre, az ízlésre, a hogyanra? A zöld autóroncson látszott, hogy boldog gép volt. És a vezetője, az utasa? Boldogok voltak ők is? Vagy csak gátlástalanok? Megnézte még egyszer a művét, a „kapitányi mozdulatot augusztus deltáján.” Költőbarátja mellette állt. Az ember: tanú. Tanú az emlékeivel, tanú az ízlésével. Tanú a magatartásával és a képzeletével is. Tanú azzal, hogy meztelen, hogy társat keres, hogy azonosul vele, tanú azzal is, hogy meghal. Nem mindegy, hogyan hal meg az ember. Csak akkor halhat meg, ha a teste már nem élhet tovább. Ha hisz valamiben, akkor erre vigyáz. Fél és óvatos. Ha nem hisz semmiben, akkor meghalhat bármikor. Akkor mindenben a véletlen a legfőbb élménye, véletlen a sorsa is, a jövője is. Útszélen elpusztulni .. .ez az a sötét kultusz, amit ez a nemzedék hozott. A nehéz, fekete, állami autó ólmos suhanással húzta maga alá az autópálya perspektívájából a kerékközökbe szűkülő, szürke betont. Budapest felé haladtak. A miniszter magába merülten ült a mester mellett. Nem kezdeményezett beszélgetést. Az országot nézte. Egyszer a művész kezére pillantott. 56
