Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - Dobai Péter: Szélfelőli céltalanság (Elbeszélés)
DOBAI PÉTER SZÉLFELŐLI CÉLTALANSÁG avagy: Az élet, kicsit átdolgozva persze A kiválasztott magaslat, a barbár égtáj, a dél irányában, az évszak, mely most lendült zenitjébe és vele a zöld, dús metálmező is: a nagy tóvíz, a kerengő nádasokkal, mindez és minden, abban a pillanatban csak elvont része és messzi reflexe volt a szobornak. Annak a szobornak, amelynek képe és fogalma az élete volt és az most anyagi alakban ott állt — etalon — a meghódított, megmért tájban, egy titokzatos elindulás első jeleként, hatalmasan a részletek fölött, egy nem véletlen ponton,ahová az alkotó kéz és szem honvágya helyezte, tökéletesen, mint egy emlék egy álomban és mégis ésszerűen a helyén, ahogy a kormánymű a hajóhídon, még fehér vászonba burkolva, a születés, a vízrebocsátás előtt. Az autópálya emelkedő ívben, rendezett, anyagi haladványként, már a tó, az elem vonzatában, a polár és teljes délnek kanyarodik ott, ahol aszoborhelyétvégülis kiválasztotta. A hatóságok a választott helyet jóváhagyták. Az avató ünnepség rendezői lezárták, elterelték az országút partmenti sávját. A mester mellett, mögött, a közelében álltak az akadémikusok, mögöttük a mester tanítványai, több nemzedék arcával és ízlésével, azok mögött néhány mai növendék, főleg hajadon leányművészek, az anyag és a forma, a tér és a plasztika rajongói, megint mögöttük a Balaton barna nyaralóközönsége, vegyes embervilág, kíváncsiak és arra- vetődő egyesek. A tömeg élén a televíziósok és a filmesek működtek, kamerákkal, kábelekkel és mikrofonokkal. A mester oldalán a miniszter állt. Ő üdvözölte elsőnek a szoboravatás szertartására egybegyűlteket. Utána a megyei tanács elnöke beszélt, köszöntötte a mestert, a művet, a közönséget, a Balaton, a megye, a haza építőit és mintegy a még lepel alatt domborodó kompozíció és általában az építés immanens céljaként, üdvözölte az ifjúságot. Wiesbaden, Pension Villa Hertha, a Dambachtal, a sírbékés erdő, a hőforrások, a világból kivezető fasorsétányok, a szélvédett irtás, kellős közepén az árvák védőszentjének kőszobrával, azon túl a vidék nehéz nyugalma, csend és emlék. Az autóút Tirolba, a kirándulás az Ossiacher See bajonett-fényű, alpesi vizéhez, aztán a Dolomitok egymásba hajózó hegyvonulatai a szürke és rózsaszínű horizonton, végül Valle d’Aosta csúcsai, hegyfalui, a búcsú kötelességével megtett sziklautak, panorámák és katlanok, hó, jég, köd, Hold és szél. A máglyaszerűen lángok elé rakott augusztusi Balatonstrand, a napernyők, a gumimatracok, a mólóknál a csónakok, a nyíltvizen az irányos vitorlák, a távoli meztelenség, a déli meleg: emlékezetébe idézte azt a tavasszal tett utazást, amikor pihenni ment régi helyekre, a minden addigi tapasztalatát összegző mintázás után. Akkor már elkészült a szobor. A mű várta az öntést és a teret, ahol a lánctalan idő láncszemeként a mozgást, a kort, a múlást, a formáló médiumot őrizve állhat. Látta a lila borúlátót, mely a Tihanyon túli hegyek fényét kioltotta. Délutánra vihar veri majd végig a tavat. A levegő sűrűbb lett, a szél valahol távol, a Bakony erdőségei felett most alakul, feni az élét a lágy, unatkozó vízfodrokra. A szónok — költő, a mester ifjúkori barátja, az évtizedek társa, aki egyik legszebb versét éppen e szobor alkotójának ajánlotta valamikor—meghatottan, furcsarébuszok- ban kezdte el a szobrot üdvözlő beszédet. Először Pannónia Atlantiszának nevezte a 53
