Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - Olzsasz Szülejmenov: Ázsia (Befejező rész) - Buda Ferenc fordítása
E jel és elnevezés türk eredetének legmeggyőzőbb bizonyítéka: a türkök ismerték a hieroglifa és az elnevezés eredeti jelentését, s náluk a Szub-jer szavakkal kapcsolatban semmiféle legenda nem keletkezett. Számukra nem tűnt titokzatosnak (megszenteltnek igen, de nem isteninek: bármely megiste- nült dolog alján ott lappang a titok). A mongolok igen erős kulturális hatást fejtettek ki az őstürkökre. Ezért is van az, hogy az egész népre vonatkozó türk jelről szóló magyarázatuk jobban átitatódott előázsiai illatokkal. A jel széles körben elterjedt; vele hitelesítették a határjelző oszlopokét a meghódított területeken. Ez a hagyomány a köze az elterjedt; vele hitelesítették a határjelző oszlopokat a meghódított területeken. Ez a hagyomány a közelmúltig folytatódott. Bármely nomád türk törzs tamgával jelöli meg a letelepedés határait. 3. Türk népelemeknek a Fekete-tenger mellékére, Elő-Azsiába és Európába való behatolását a keresztény kor forrásai a történelemfölötti tömeg élesen drámai mozzanatai gyanánt jegyzik föl. Ilyen eseménnyé vált a hunok 375-ben kezdődő inváziója. Akkoriban a türkök a római történetírók fokozott figyelmét vonták magukra. A nomád törzseknek a mongol nyelvű „hun” (ember) elnevezés alatt egyesült hatalmas tömege a Kaspi-tenger mellékéről Nyugatnak indult. Megkezdődött az ún. nagy nép- vándorlás. Agafangel örmény történetíró (5. sz.) azonban már I. Hoszraj császár idejében (217—238) megemlíti a hunokat. Ő alkalmazza az 5. században már divatos új terminust az előző nomádokra, akiket másképpen is nevezhettek. D.Je.Jeremejev írja: „Vitathatatlan, hogy a türk törzsek mára 3—4. században Kisázsia, a Kaukázus és Balkán népeinek nagyszámú és állandó szomszédai voltak, e területekre mind aktívabban hatoltak be. A derbenti fal épp e Közép-Ázsiából érkezett első türk bevándorlók támadásainak elhárítására épült.” „A hunok összetételében bolgárok, szabirok (szuvarok), szarmata és más törzsek egyaránt szerepeltek”. D.Je.Jeremejev elidőz aszuvaroknál: „A 6. század folyamán Kisázsiában és a Kaukázusban sok esemény kapcsolódik a szabirok (szuvar, szubar, szibir) nevéhez, akiket Teofilaktosz Szimokatta az Észak- Kaukázusban élő hun törzsek közé sorolt. .. Szírián kívül a szuvarok Örményországba és Kisázsiába is hadjáratot vezettek, eljutva egészen Kappadokiáig . .. Bizánci hadi szolgálatra a szuvarokat szintén felfogadták. A szuvarokat 568-ban az avarok verték szét. Ezután a szuvarok főtömege áttelepült Albániába (Azerbajdzsán). Amint arról Menandrosz tudósít, Hoszroj Anusirván nagyrészüket szétzúzta, a maradék tízezer embert pedig az Araksz és a Kúra között letelepítette.” Túlozhattak a krónikások. Hoszroj nem minden szuvart pusztított el. Sokáig ismertek lesznek még a történetírók előtt. Mahmud Kaskari (11. sz. vége) föl jegyezte, hogy a szuvarok és a bolgárok törökül beszélnek, s ugyanúgy, mint a „kifcsakok”, „Rusz és Rum országáig széttelepültek”. Nem tudom, megértették-e a türkök a „szuv-ar” (szub-ar, szub-ir) szó jelentését. Mindenesetre sem Mahmud Kaskarinál, sem pedig más keleti szerzőnél nem lelünk magyarázatot az ígéret földje népnévvé váló eme legősibb türk meghatározására. (A 8. században — amint láttuk — a szibériai oguzok már másképpen ejtik: „er-szub, „ár-szub”.) A magyarázatra azonban voltak kísérletek; mindenesetre a „szu- ber” morfológiai kaptafája szerint alakultak ki az avar, kazár, tatár, taver, tavr, bolgár stb. népnevek. Albániából a szuvarok egy része (lehet, hogy Hoszroj ütközete után) Közép-Ázsiába érkezik, később pedig beolvadnak a kazah nép állományába. A kazahok nem ismerték föl az idegen kifejezést, s azt szuvanra, szuanra változtatták. így az Ala-Tau előhegyeiben, a nagy márványhegy lábánál letelepült az Alban-szuanok (vagyis az albániai szuanok) törzse. Meglehet, ők is nevezték el azt Han-Tengrinek. Székében híresek nevükről, amint a szárnyas teve — kétpúpú címerük hordozza őket a bolygón. 4. A nyelvfejlődés hozza magával, hogy a „víz-föld” szavak eresztékénél hamis nyelvtani helyzet keletkezik. A türk nyelvtan törvényei szerint az a főnév, amelyet egy másik elé helyeznek, automatikusan egy önállótlan melléknévvé változik. A Szubjert már úgy értelmezték, hogy „vizes föld”, amely az Ősök Szavát szentül tisztelő ősi embereket arra ítélte, hogy lakóhelyük gyanánt mocsaras földeket, szigeteket, torkolatokat, folyamközöket válasszanak. Megmagyarázható-e ezzel a szükségszerűséggel a következő pozícióváltás: „szub-jer” > „jer-szub”? Az utóbbi kombináció kevésbé drámaian hangzott: „földi víz”, s tekintve a kifejezés nyilvánvaló furcsaságát, nyelvtanilag különállónak fogták föl: „Föld és Víz”. Az országnak ez a képlete (életre alkalmas föld) gyökeret is eresztett az ótörök költői nyelvben. SUMER 5ZIBIR 29
