Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 4. szám - Látlelettől a változtatásig - Beszélgetés Illyés Gyulával a magyar szociográfiáról (Az interjút készítette: Hatvani Dániel)

A büszkén nem provinciális írók is provinciális alkotóházakba gyűlnek Visegrádra és Szigligetre. Hol az a volt „urbanitás”, amikor még kávéházakban összegyűlve éltünk szellemi életet? A Balaton partján több ,,intellektüel” találkozik, mint a főváros bármely belső kerületében. A provinciákat a rómaiak sem úgy tekintették, mint ma sok világvárosi szerkesztőségben. Nálunk még mindig hat a megkülönböztetés: vidéki színész, pesti színész. Holott a vidéki színházak érdekesebbek tudnak lenni — nagy örömömre —, mint a pestiek. Több az ,,ájer” Kecskemét, Pécs, Szolnok, Debrecen, Veszprém művészi életében, mint némely centrumbéliben.

Arra gondoltam továbbá, hogy a valóságirodalomnak is vannak kevésbé sikerült alkotásai. A Felfedezés sorozatban is, amely 1970-ben indult, akad nem egy ilyen ... Ha ilyen születik, az bizonyosan és félreérthetetlenül a provinciális beütések jegyeit viseli magán.

Az rossz. A most föltűnt Balázs József Magyarok című kisregénye szép mintája annak, miként lehet úgynevezett provinciális anyagot európaj szintű művé gyúrni. ,,Beöltözött” az egyszerű emberek szemléletébe, és olyan magas igényűt alkotott, hogy már nem is kérdjük, aki írta, paraszt-e, s hősei „igazi” parasztok-e. Annyira igazi emberek.

Ismerve Illyés Gyulának a jelen sorskérdéseivel kapcsolatos megnyilatkozásait, több helyen, interjúkban is, írásművekben is; ezekre gondolva kérdezem meg végül: ha most lenne 33 éves, akkor a mai „puszták népét” hol, milyen közegben találná meg?

Az,.ingázó” munkások között. Szabolcs megyéből is járnak Pestre. Forró szociográfiai forrást lel, aki hajnalonta kimegy a pályaudvarokra. Ott láthatja s mérheti, mi zajlik a nagyváros mélyén. Ez a társadalom legnehezebben mozduló, legalacsonyabb rétege. A cigánytelepeket emlegetjük, szinte nemzeti bűntudatból. Legalább akkor figyelem terelődhetne a faluvégek munkára buzgó, de rossz sorsú rétegeire. Arra például, hogy hány ember kényszerül a városokba vágyni. Aki egy hétből két napot átvonatozik, annak erre rámegy a személyisége. Isznak már a vonaton, tántorogva megérkeznek a családjukhoz. Micsoda személyesítő élet ez? Érinti ez a demográfiai gondolatokat is. A szabolcs-megyeiek például a magyarságnak legcsaládiasabb, legszaporább, mélyen életrevaló rétege. Pusztán a földrajzi adottságuk a hátrányuk; a,,provincialitásuk”. Éppígy tanulságos szociográfia lenne az „utódállamokban” élő magyarok munkásrétegének ábrázolása. Mindazoké, akik nem tudják megtanulni olyan fokon az ottani hivatalos nyelvet, hogy legalább szakmunkási szinten mozoghassanak, tájékozódhassanak. És: mi a helyzete egy magyarnak akár egy színmagyar városban, ha nem tudja magát kifejezni az állam nyelvén? Mi ezeknek helyzete a másnyelvű orvossal, pappal? Hisz vannak színmagyar telepek, ahol az orvosi rendelőben is csak siket-néma módon mutogathat a belső bajtól szenvedő, de még a lelki beteg is. A nyelvi sovinizmus olyan társadalmi rombolást végez, amelyről fogalmunk sincs, csak azért, mert kívül esik a tudományos kategóriákon; tévedés azt hinni, hogy a mechanikusan elképzelt fejlődés majd itt is hoz megoldást. Igen, vannak ma is olyan társadalmi rétegek, amelyekről lényegest jóformán semmit nem tudunk. Igen, azok a paraszt—munkás származású fiúk, akik nemcsak elméletileg tanultak társadalomtudományt, hanem élő élményektől vezetve meg tudják állapítani, amikor bemennek egy konyhába, hogy mi volt az ebéd, s mi lesz a vacsora, hiányoznak a tudományból is, nemcsak az irodalomból. Ügy értve a hiányt, hogy keresletüket nem szorgalmazzuk, munkájukat nem könnyítjük megfelelően mi, idősebbek.

Megköszönjük a beszélgetést.

(Az interjút készítette: HATVANI DÁNIEL)

13