Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - Sarkadi Imre: Riportok (Petőfi, Ady, József Attila egy falusi pártiskolában; - Nagy János példája)
NAGY DÁNOS PÉLDÁJA Mire jutott a paraszt, ha többet akart? Eddig azt hittem, hogy a reménytelen dilettánsok ugyanarról a tőről fakadnak: Nérótól Hazaffy Verái Jánosig minden dilettánst a szereplés és a siker vágya mozgat. Ezért rohan annyi fiatalember és lány színésznek, vagy éppen filmszínésznek s ezért lep el minden lapot — még a legkisebb vidéki hetilapot is — a fűzfapoéták, alkalmi vezér- cikkírók, önjelölt színikritikusok, novellisták és humoristák serege. Nem mondanivalójuk van, hanem vágyuk arra, hogy mondjanak bármit, még ha tartalmi kivonatot, vagy betanult leckét is. Az utóbbi időben elég sok dilettáns mű megfordult a kezemben megbírálás végett: az egyik elmondta, hogy a férfi hangja elcsuklott a visszafojtott zokogástól s így mondott istenhozzádot, aztán lassan megfordult s vánszorgó léptekkel elindult az éjszakába ... a másik versben fejezte ki, hogy azt a délutánt a kertben a hársak alatt egyáltalán nem lehet elfelejteni. Hogy mindezektől legújabb ismerősöm — nevezzük e helyen Nagy Jánosnak, — különbözött, ezt csak később, találkozásunk pillanatában tudtam meg. Nagy János ugyanis költő, s a verseiből megtudja az ember, hogy a jó édesanya egyik kezében tartja a kalapácsot, a másik kezében a korbácsot, —s azt is, hogy a dolgos női kéz olyan kincs, aminek a világon párja nincs. Ezek alapján Nagy Jánost legfeljebb faragatlanabb dilettánsnak gondoltam a többinél, aki még nem tudja, hogy minden kornak megvannak a maga kötelező tárgyai, s jelenleg éppen századeleji neo-roman- tikus hangulatban illik jelentkezni az önmaguk írói zsenijét felfedezett őstehetségeknek. Isteni csodabogár, vagy beszélő kutya Néhány nappal később aztán meglátogatott Nagy János. Még szerencse, hogy nem voltam egyedül a szobában, bár így is zavartan néztem mosolygós és gyermekien tiszta szemébe. Eszembe jutott a gondos édesanya s a kalács-korbács, kincs-nincs rettenetes rímzuhataga, de meg az is, hogy mennyivel nehezebb így szembe megmondani azt, amit a papír olyan türelmesen és udvariasan közvetít: nem jó. Igen nehéz rendes körülmények közt is, hát még, amikor a megjelent szerző rongyos paraszti ruhában, seprős sárga bajusszal s munkától megkérgesedett kézzel állít be számonkérni a dolgokat, tekintete pedig olyan angyali mosolygású, mintha nem is csapnivalóan rossz költő, hanem egy Benedek Elek-féle nagyapó vagy egy Móra-képzelte János bácsi lenne. Romantikus volt no, hogy az ember hajlandó volt játékszernek hinni s a jelenlevők annak is hitték rögtön: olyan isteni csodabogárként kezdték kezelni, ahogy minden parasztot szokás már nálunk, aki véletlenül mást is csinál, mint az ekeszarvát fogja. A sarokból figyeltem. Nagy János közlékeny volt, mint minden dilettáns, felelgetett a hozzá intézett képtelennél képtelenebb kérdésekre. Eszébe sem jutott, hogy most egy beszélő kutya szerepét kezdi betölteni (azt hiszem, Sértő Kálmán is egy élet elteltével vette ezt észre), s szemmel láthatólag roppant örült, hogy hallgatósága akad. Az első percekben zavarta csak, hogy ez a hallgatóság meglehetősen szokatlan, ekkor még mondott olyanokat, mint: kérem azonképpen szeretném ezt most etekintetben elmagyarázni az értelmi mivoltában, hogy mit is gondoltam én kérem az uraknak — később elmúlt a zavar és már nem tekerte ki a mondatok nyakát, sőt visszatért lassan a nagykőrösi tájszólása is. 22
