Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)

megfogadtam bevonulásom estéjén, hogy ügyelek a reakcióimra. Ismét lelepleztem magam, és egy cseppet sem nyugtatott meg az a holtbiztos tudat, hogy nem figyel rám senki.

Nem is figyeltek. Egyhelyben álltam, mégis az az érzésem támadt, hogy ácsorgók. Ácsorgók, a szó rosszhangzású értelmében. A kezelő ajtaja többször megnyílt, orvosok jöttek-mentek, nővérek loholtak. Vártam. A papíromra vártam, amely azt bizonyítja, hogy műtétet végeztek rajtam, s közben a vizeletem, vérem — testnedveim rendben voltak. De tulajdonképpen nem azért vártam erre a papírra, mert minderről meg akartam győződni, vagy meggyőzni másokat, hanem, mert csak ezzel mehettem a felvételi irodába, ahol megkomponálják a kórházi elbocsátómat; a ruhámat kaptam volna meg ennek fejében.

P. doktort nem láttam. Vállat vontam hát, és magamban füstölögve visszamentem az ágyamhoz.

Furcsa kép fogatott. A nyaralásból hazatért család, amely a feltört és kirámolt lakás ajtajához ér, az vághatott hasonló képet, mint én. A lepedőt lehúzták, a kockás pléd idegenül odafittyentve hevert az ócska matracokon, a párnaciha pecsétjei otrombán virítottak a szememben. És ezen a romhalmazon szomorúan üldögélt egy apró borostás öregember, kis motyót szorongatva, civilben.

Az új beteg.

Mindenki idegenül nézett rám. A Sing-Singben érezheti magát így a halálraítélt, amikor valamelyik utolsó sétáját teszi, s a többiek méltatlankodva néznek össze: hát ez még mindig itt van? Újból a körülmények kényszerítettek tehát az ambivalenciára. Voltam és — nem voltam egyszerre. Csíkos, klinikai pizsamát hordtam, ragyogó jelét annak, hogy oda tartozom, de jure már nem számítottam, helyem nem volt, támaszpontomat, ahol összegyűjthettem volna kevés erőmet egy offenzívához, elvesztettem : elfoglalta az ellenség. De jure civil voltam, de facto nem adták oda a ruhámat, tehát mégsem voltam civil. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy pizsamában elmegyek, de eszembe jutott, hogy később, az őrültek házában nem tudom rendesen elmagyarázni szokatlan, novemberi magatartásomat, s csak jóságosán néznek rám. Kimentem hát a folyosóra, miután felvettem az ágy lábához támasztott aktatáskámat és — mit tesz a gyakorlat! — azonnal elcsüggedtem.

Másfél óra telt el így; kinéztem az ablakon és isten bizony nem jutott az eszembe semmi. A hátam mögött sok minden történt. Gyülekeztek az újak, optimisták, civilben, beszélgettek. Sőt, mulatságos eset is történt, most már jól tudok röhögni rajta, de akkor ugyanolyan fapofával bámultam ki az ablakon a salakdombra, autókra, épületre meg az égre, mintha nem történt volna semmi sem, vagy ha ami történt, nem lett volna mulatságos. Úgy maradt bennem ez a néhány mondat, mint egy megfürdött, meg borotvál kozott komputerben.

— Maga is füles, öreg?

— Kéremszépen nekem a herém lett nagyobb — mondta egy reszkető hang — azért küldtek ide kéremszépen.

— Akkor menjen egy emelettel följebb — világosította meg a másik hang —, ott az urológia. Ez gégészet.

Csak utólag tudtam kiszámolni, hogy legutolsó belső életjelem után mindössze húsz percet álltam még a kezelő előtt. Akkor valaki hangosan a nevemet mondta.

O, hol volt akkor már belőlem a méltóság! Az EMBER! Alázatos, össze-vissza vert csíkos ruhás kis vakarcs voltam, aki hétrét görbedve fut át a börtönudvaron csajkával a kezében egy félkanálnyi meleg lélöttyért, s aki ezért akár kezet is csókol kínzóinak. Hol volt az örökügyeletes! Nem vigyáztam, mert nem is vigyázhattam a reakcióimra. Ugrottam, igen, ugrottam, ejtve a táskámat és félrelökve az ott gyülekezőket. Egy

42