Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)

Félhomály volt és valami zavart. P. tanársegéd már bemosakodott, gumikesztyűben állt, ingujjban.

— Hát akkor találkoztunk.

— Kilopott a vizitről — mondtam.

— Legjobb idő az operálásra — nevette el magát. — Mindenki a fedélzeten van, kevés a kibic.

Közben ment minden a maga útján. Valami zavart. Fölfektettek az asztalra, combomon az öreg átvetette a hevedert, megerősítette, kezemet bebújtatta a szíjbilincsbe; olyan egykedvűen figyeltem hogyan válók teljesen tehetetlenné, hogyan veszítem el mindenféle képességemet, önmagamat, hogy az egyszerűen elképesztett.

Fokozatosan tűntem el. Először letakartak nyakig, majd bebugyolálták a fejemet. Addig fészkelődtem, amíg résnyi kilátásom lett, de azzal meg kellett elégednem.

— Teszünk be érzéstelenítőt— mondta P. doktor.

A résen kikandikálva egy gumikesztyűs kezet láttam, amely egy csipeszt fogott. Nagy darab vattát locsoltak meg színtelen folyadékkal.

— Ezt már ismeri — közölte velem P. doktor —, pantocain.

És már tömte is az orromba, egész fel. Azon tűnődtem, hogy hová lett a pantocain szép, üde kék színe? Hirtelen rájöttem, hogy mi az a valami, ami zavart. A műtő a mennyezetig ki volt csempézve, ugyanolyan kék csempével, mint az ambulancián. De hát akkor doktor P. miért nem volt kék színű? Határozottan emlékeztem, hogy fehér volt, szemüvege és tükre csillogott. Amíg ezen tűnődtem, az orvos az orrom másik felébe is begyömöszölte az érzéstelenítőtől csöpögő vattát, majd — ahogy résemen át láttam — beöltözködött a műtéthez.

Szeretném megközelítő pontossággal követni a történteket. De csak egyetlen holtbiztos dologra emlékszem, az is kettő volt. Ami de facto történt, tulajdonképpen kiesett belőlem, mindjárt a műtét után. A résen át láttam a hosszú injekciós tűt, aztán fémes csillogásokat és kellemes meleget éreztem. Ida-oda lökdösték a fejemet, mikor hogyan kívánták. Tudtam, hogy felvágják és lefejtik a nyálkahártyámat, belefúrnak az arcüregemet képező csontok egyikébe és körben letördelik, kiszélesítik a lyukat. Az volt a baj, hogy nem én csináltam a műtétet, vagy legalább is nem kibicel- tem hozzá. így — nem ért az egész semmit. Mérges voltam? Nem. A meleg véren kívül, ami egész kellemesen csurgóit az arcomra, elöntött az a bizonyosság, amire pontosan és jól emlékszem, annyira, hogy bármikor fel tudom idézni.

Ahogy elborítottak a lepedőkkel, fokozatosan tűntem el a magam és mások szeme elől. Eleinte kissé idegesített, mert nem hittem el, hogy ez lehetséges. És egyszer csak pontosan azt éreztem, amit az ambulancián majdnem: amikor az ajtóba akartam állni, de elrémített az a gondolat, hogy keresztülhatolnak a testemen. A műtőasztalon rájöttem, hogy a tetszhalál, ami bizonytalanul belém fészkelte magát, bizonyosságot nyert. Eltűntem. NEM VAGYOK. Kékszín lepedők vannak, különböző dudorokkal, szíjak, sonnenburg asztalka, piros vér, eszközök, mozgó emberek, és a kék lepedők tengerében egy magányos szirt, egy orr, AZ ÉN ORROM — mindaz,ami megmaradt belőlem.

És ugyanakkor — erre is pontosan, ugyanúgy emlékszem — abszolúte nem érdekelt semmi. Semmi... Ezt a kettősséget volt a legnehezebb elviselni. Tökéletesen mindegy volt minden, bágyadtan hevertem az asztalon, kísérletet sem tettem a szabadulásomra. Tudatomban viszont rendkívüli érdeklődések és elhatározások viaskodtak. Meg akartam szólalni. „Eltűntem” ezt akartam mondani — de nem szólaltam meg. Elhatároztam, hogy megkérdezem, „Most mit csinál?” — és nem kérdeztem meg.

P. tanársegéd pontos és gyors mozdulatokkal dolgozott. Emlékszem halványan a csont recsegéseire, kemény, száraz hang volt, belül kerengett egy ideig. Azon is tűnőd38