Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)

Háromnegyed kilenckor egyszercsak kitárult a kezelő ajtaja és hat nevet szólítottak hangosan: engem is. Háromnegyed óra telt el hát mindössze semmittevésben; betolongtunk a kezelőbe. H. tanársegéd ült a kerek kisszéken, mellette állt Sz. adjunktus. Sorban ültünk be a kezelőszékbe, jobb vádunknál sütött a lámpa. H. tanársegéd mindnyájunk orrába belenézett, aztán mindenki kapott egy paksaméta papirost, meg instrukciókat.

— A laboratóriumba és a felvételi irodába kell menni.

Amikor én ültem a székbe, ölébe ejtette a kezét, feltolta homlokára a tükröt, és ezt mondta:

— A kollégája járt nálam, ugyanezt a műtétet kellene nála is megcsinálni. Előbb- utóbb ő is idekerül.

— Melyik kollégám?

— W.

— Miért nem jött most?

H. el nevette magát.

— Nem mert.

Én is nevettem.

— Majd elmesélem neki, hogy milyen pompás dolog ez.

Sz. adjunktus is nevetett. Egész jól éreztük magunkat. Kezembe nyomták a paksa- métámat és elindultam kifelé. Az ajtóban összefutottam V.-vel.

— Mi van?

— Labor, meg felvételi iroda.

— Várj csak, majd szólok.

Időm se volt tiltakozni, mert berontott a szemközti ajtón, majd kijött.

— Szólítanak, öregem. így hamarabb megy.

Délután háromkor jutott eszembe, hogy mi lett volna, ha nem szól? így hát protekciómmal és a paksamétámmal odaálltam a laboratórium ajtajához. Két fiatal lány dolgozott odabent; az egyik különösen rokonszenves volt. Feketehajú, kékszemű, határozottan és izgatottan rokonszenves. Talán tíz perc telt el, de lehet, hogy tizenöt, amikor megnyílt az ajtó és kiszólt a feketehajú asszisztensnő: az én nevemet mondta. Bementem, de mindjárt ki is küldtek. Kezembe nyomták a kis üveget és egykedvűen szóltak rám:

— Hozzon vizeletet.

Valahányszor laboratóriumba mentem, és kezembe nyomtak egy efféle üvegcsét, tanácstalanul és lealázva bámultam el valamerre. Általában keresztül kellett menni a kint várakozó tömegen, majd a vécéről visszatérni a tele üveggel. Voltak nők, akik zsebkendővel tekerték körül az üvegpoharat; annál feltűnőbb volt. Az egészben volt valami groteszk, és ami a legfélelmetesebbnek bizonyult: soha nem hittem, hogy az egyszerű felszólításra produkálni tudok, de mindig sikerült, annak ellenére, hogy soha nem éreztem ingert. Mások teljes befolyása alatt álltam, s határozottan felháborított, hogy a vegetatív tartományom is kiszolgáltatott.

A pohárral a kezemben kimentem hát a vécébe, s mint annyiszor, most is ugyanúgy sikerült. Visszamentem a laboratóriumba, a poharat letettem az asztalra, majd levetettem a zakómat. A feketehajú lány szó nélkül egy kis-zongoraszékre mutatott, én leültem és vártam, mi történik. A jobb könyökhajlatból vettek vért, utána mindjárt megszúrták az ujjamat is. öt percig lehettem odabent. Az asszisztensnő kinyitotta az ajtót és azt mondta:

— A felvételi iroda kint van, a portával szemben.

Megköszöntem, hogy felvilágosított és ki is mentem a csapóajtón. Hárman is álltak a felvételi iroda előtt, egy negyedik odabent volt — egyenként fogadtak bennünket

29