Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)
Jöttek is, mentek is, a papír szemmel láthatólag nem érdekelte őket. Keresztül néztek rajtam, mint a víztiszta levegőn, a papirosomon, a MŰTÉTEMEN, ami számomra rendkívül furcsa volt, mert nagyon fontosnak tartottam. Fél tíz lehetett. Kilenckor, befelé jövet még beszóltam az OTP-be, N. barátomnak, hogy mindjárt visszajövök, csak beugróm ide az ambulanciára. — Minek? — kérdezte. — Megoperálnak—mondtam. Szörnyű tekintettel válaszolt. El kellett gyorsan mondanom, hogy milyen ez a műtét, súlyos, vagy nem súlyos, hány napig kell bent lennem, s hogy milyen csontfogókkal, luerekkel és volkmann-kanalakkal dolgoznak az orvosok. Vér folyt az OTP-ben, az én szép piros vérem, N. pedig megígérte, hogy meglátogat, hoz egy kis pálinkát, én megköszöntem és tudtam, hogy nem látogat meg. Aztán kijöttem az utcára, a sündörgő nemtörődöm emberek, röfögő autóbuszok és kirakatok közé. A M. utca elején egy pillanatra elfogott a vágy, hogy a klinika helyett a borozóba ereszkedjek le, de aztán tovább mentem a már jól ismert úton. A portásfülkében egy fiatalember üldögélt. Meglobogtattam előtte a papíromat, majd fellépkedtem a három lépcsőfokon. Húsz embert találtam ott, az egyik fajta húszat. Ez a fajta húsz — velem együtt — kékszínű volt, fejük a csempéről visszaverődő fényben úszott. Maguk elé meredtek a földre, arcukon a belenyugvás és a lemondás kifejezése volt. Én lázadoztam, hiszen a kezelő ajtaja percenként megnyílt, s kijött valaki, vagy bement. — Nővérke... — mondtam egyiknek, másiknak, és ha férfi bukkant fel, zsebében a gégészeket jellemző tükörrel, igazán megindító hangon kérleltem: — Doktor úr... A kékszínű társaság egykedvűen nézett maga elé. Csodálkozva ébredtem rá, hogy tulajdonképpen engem senki nem vesz észre, s már arra gondoltam, hogy odaállok, pont az ajtóba, s addig nem tágítok, amíg nem foglalkoznak velem. Erre bátorságom nem volt. Deus ex machinára vártam, biztos voltam benne, hogy történik valami. És íme, ahogy ezen tűnődtem, megjelent V. barátom zsebében a tükörrel, s én papíromat megmarkolva, hirtelen elöntő, forró megelégedettséggel és szeretettel, szélesen elmosolyodtam. A mosoly elabortált azonban az arcomon, amikor ellépett mellettem, sietve benyitott az ajtón és eltűnt. Akkor iszonyatos gondolatom támadt: néhány percig egészen biztos voltam abban, hogy ha az ajtóba állnék, a fehér ruhás emberek úgy lépnének keresztül rajtam, mint a víztiszta levegőn. Bementem szomorúan a vécébe, s megnéztem magam a tükörben. Egy kékszínű arc nézett rám vissza. Kijöttem hát és megadóan magam elé meredtem. Háromnegyed óra telhetett el így, csöndben, amikor megismertem a másik fajta húszat. Időnként megjelent közülük egy, óvatosan körülkémlelt, három óvatosát kopogtatott az ambulancia ajtaján, amely megnyílt, halk, óvatos diskurzus zajlott le, s az illető— általában jól öltözött úr vagy hölgy — óvatosan eltűnt a kezelőben. Kisvártatva nyílt az ajtó, megjelent az orvul behatoló, megvető pillantást vetett a kékszínűekre, és elment az utcára; bennem forradalmi indulatok dolgoztak. Ez az indulati töltés csak akkor csillapodott, amikor arra gondoltam: hiszen én is bejuthattam volna így, egy telefon kérdése lett volna az egész. S nem is lett volna különösebb hiba, ha nem fedezem fel a harmadik fajta húszat. Intel- lektuel nők, csacsogtak-csicseregtek, rém okosak voltak, kontyosak és Dior-szagúak. A tanár urak karján jelentek meg, kulcs zörgött, nyílt a kezelő ajtaja, s hangosan társalogva bementek. A társalgás természetesen más, fontos dologról folyt, az, hogy kezelőszékbe ültek, gyöngéd tanárkezek fogták a fejüket és megnézték zsíros fülüket, tak- nyos orrukat, az teljesen mellékes volt. Két és egynegyed óra telt el így, megértettem a társaim csüggetegségét: egyszerűen 21
