Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 1. szám - KRÓNIKA - Benkő Ákos: Még egyszer a vajdasági magyar valóságirodalomról

Nem pusztán gyökeresen magyar és eredeti regényt akart alkotni A rajongók szerzője, hanem korszerűt is. Nyugtalan lelkialkata, életre szóló költői élményei a romantikához kötötték, ám felismerte, hogy ez az áramlat már túlélte magát a vezető irodalmakban. A realista epika lett az eszménye, a maga kalandtalan, egyszerű cselekményével, de összetett jellemeivel, jól indokolt lelki fejlődésével. Test és lélek egymásrahatását éppúgy elemezte, mint a hamis és valódi tudat jelenségeit. Felismeréseihez idomította az előadásformát is: csaknem bizonyos, hogy ő volt nálunk a belső monológ fölfedezője. Eredendően lélekvizsgáló írói alkata ellenére sem hitte, hogy ebből áll a realizmus megtalálása. Rászorította intellektusát a tárgyi világ hű megfigyelésére, gondos tanulmányok alapján jelenítette meg az intézmények, közösségek anatómiáját. Világirodalmi rangú mestere a politikai jelenségek boncolásának. Éppoly biztos kézzel tárja fel a szektaképződés vagy a pártharcok törvényszerűségeit, mint a zsarnoki magatartás kifejlődését. S ha nem is fest osztályharcot, az osztálykülönbségek magánéleti következményével tisztában van. Férj és nő című társadalmi regényében felvázolja a középkorimádatnak, egzaltált romantikának az arisztokrata kasztgőggel való szoros összefüggését is.

Nem egyszer hangoztatták írói világának csonkaságát. Valóban szörnyeteg Calibanokat, III. Richárdo- kat, hamleti tépelődőket alkotott, de regényszínpadáról hiányoznak a Falstaffok, Mercutiók, a derék egyszerű Kentek és Edgárok. Együtt szenvedte végig az önkényuralmat Arannyal, művészi elveik sok közösséget mutatnak, Arany életművében mégis sokkalta több hely jut az életöröm, játékosság, hősies erények számára. Kemény Zsigmond tán nem oly kivételesen átfogó géniusz, mint irodalmunk legnagyobbjai, de szűkösségéről csak félreismerői panaszkodhatnak. Hősei nem tompulnak el a sorscsapások alatt, különösen szenvedő nőalakjainak töretlen embersége, munkás kötelességteljesítése megkapó. Annyi más múlt századi alkotóhoz hasonlóan, Kemény is bennük látja az önzéstől, előítéletektől, hétköznapiságtól megszabadult humanista példaadást. Gyengéd kedvesség a lelkierővel párosul bennük, szépség és jóság egymásra talál alakjukban, akár Botticelli vagy Raffaello bibliai tárgyú festményein.

Kemény hatalmasan előrevitte a regény, az esszé, az újságírás kibontakozását irodalmunkban. Érdemei azonban nem pusztán fejlődéstörténetiek. A rajongók, Özvegy és leánya, Zord idő a két Wesselényiről szóló tanulmány ma is él és hat, s hisszük, hogy egy újabb évszázadra megőrzi nevét a feledéstől.

NAGY MIKLÓS

MÉG EGYSZER A JUGOSZLÁVIAI MAGYAR VALÓSÁG IRODALOMRÓL

— MEGJEGYZÉSEK ÉS KIEGÉSZÍTÉSEK PINTÉR LAJOS CIKKÉHEZ —

Vajdasági magyar valóságirodalom címmel érdekes, de két alapvető kérdésben vitára ingerlő és alapos kiegészítésre szoruló írása jelent meg Pintér Lajosnak a Forrás tavalyi szeptemberi számában.

De mielőtt e kérdésekre rátérnénk, hadd kezdjük két apró észrevétellel. Pintér Lajos helyenként pontatlanul és félreérthetően fogalmaz. így a Laskói esték rövid elemzése után például nem tudunk mit kezdeni az alábbi mondatával: ,,Bosnyák könyve is sorolható a Symposion nemzedék mozgalmához.” Mert ugyan hová máshová sorolhatnánk Bosnyák könyvét? Hiszen a jugoszláviai magyar irodalomban valamennyire is jártas olvasó előtt közismert, hogy Bosnyák az első Symposion nemzedék egyik legkövetkezetesebb, legharcosabb egyénisége volt — néhány újabb polémiájából ítélve maradt is —, tiszteletet parancsoló erényekkel, de nem mentesen a tévedésektől sem, így nyilvánvaló, hogy művei szerves részei a Symposion mozgalomnak. Az viszont már több mint pontatlanság, hogy a szerző összetéveszti Dudás Kálmánt, a két világháború közötti jugoszláviai magyar irodalomnak ismert és közel három évtizede hazánkban élő költőjét Dudás Károllyal, a Képes Ifjúság c. hetilap tehetséges fiatal riporterével.

Természetesen nem e néhány apró szeplő, hanem lényegi kérdések miatt térünk vissza Pintér Lajos cikkére. Ezek közül az egyik: a valóságirodalom fogalmának parttalanná tágítása, olyannyira, hogy még a Homorú versek, a Sirálymellcsont, a Rovarház és a Gogol halála olykor még a „vájt fülű” kritikusokat is zavarba ejtő szerzője is helyet kap a „szociografizálódó, folklorizálódó” irodalom képviselői között. Ez különösen akkor tűnik elfogadhatatlan és egyoldalú túlzásnak, ha azt tapasztaljuk, hogy ugyanakkor Fehér Ferenc életműve számára egyáltalán nincs hely ebben a parttalan valóságirodalomban. Pedig, valljuk be, a Jobbágyok unokái, a Szeptemberi útravaló és az Egy kiskirály kunyhójából költőjének is van némi köze a valóságirodalomhoz. Nem is szólva Fehér Ferenc prózájáról. Mert vajon minek nevezhetjük a Hazavezérlő csillagokat, ha nem egy lírikus prózában írt vallomá91