Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - SZEMLE - Halász Géza Ferenc: Veress Miklós: Bádogkirály
Ilyen kettősséggel indul rögtön A néhai poétára című vers. „Böjti szelekben meghajolva / soványan mint a fák” — írja, és valamiféle vívódásos, mégis teljes egységben mutatkozik meg a felidézett költő-előddel. Madarak és sárkányok, a lét és nemlét képei hordozzák a küzdés hitét. Azét a küzdését, amelynek legyőzhetetlen a folytonossága. A folytonosság pedig az állandósággal társuló alak- és környezetváltozásokban jelenik meg: ugyanaz a költő néz ki a néhai poéta, illetve az ikonra festett Mária arca mögül, s hasonlóak a bádogkrisztusok, amelyeket a középkori ke- resztutaknál akasztottak vettek körül, a XX. században pedig szeméttelep-neonok szórványvilágosságában állnak. A magyar irodalomtörténetnek azt a vonulatát mozgósítja versformáiban és hivatkozásaival, amely a kezdetektől Balassin, Nyéki Vörös Mátyáson, Zrínyin és Berzsenyin át húzódik napjainkig. A Petőfi és József Attila nevével jelezhető, jól ismert ívhez emeli Vörös- martyt, Széchenyi Istvánt és Juhász Gyulát is. Veress Miklós egyre nyitottabb és dinamikusabb képzettársítási készséggel, „hű dühökkel” hozza világra a verseit, amelyeket a kidolgozottság tisztelete, vagyis a művészi büszkeség és alázat együttese emel ki a nagyobb mezőnyből. Körülbelül úgy, miként tisztán megfogalmazza a magyar barokk költészet úttörője, a történelemmel, emberi természettel, halállal és pokollal egyaránt viaskodó Nyéki Vörös Mátyás emlékezetének szánt vers ajánlásában: „Mester! Meg nem rontják létünk nagy kalandját megmaradunk általa vér csordul vagy ének boldog ki e népnek lehet prédikátora”. HALÁSZ GÉZA FERENC A KODÁLY INTÉZET UDVARA 89
