Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 11. szám - MŰHELY - Közelkép a szociográfusról (Beszélgetés Féja Gézával - Az interjút készítette Hatvani Dániel)

oldani. Szerintem a változó kor szociográfiáját Erdei Ferenc csinálta meg a legtökéletesebben, csodálatos, ragyogó posztumusz könyvében, A város és vidéké-ben. Kiválasztott egy területet, de nem azért, hogy a régi módon, végigmenve a területen, csupán sajátos problematikáját írja meg. Jóval többet cselekedett: tapasztalataiból országos méretű következtetéseket vont le mind a gazdasági-társadalmi fejlődés, mind az emberi tudat fejlődését illetőleg. Más szóval: megmutatta, hogy milyennek kell lennie az újjáalakult szociográfiának. Meghallgatta a gépen ülő embert, de azt a parasztot is, aki éppen akkor megpihent egy határkőn ülve. És elmondta ő is a véleményét, hogy mi a jó abban, ami történik, és mi nem jó. Összehívott gyülekezeteket, olyanokat, akikkel együtt indult 1945-ben, és ezeknek elemezte a lelkivilágát, a tudatát, a gondolkodásmódját. Megvizsgált egy családot, ahol több testvér van, mindegyiknek más az életformája. Megmérte, hogy mit valósítanak meg a saját erejükből, mit a közösségi erőből, mit produkál az, aki minden téren a termelő élet szolgálatában áll, s mibe kerül az államnak, mit ad a szocialista rendnek? És mit ad a szocialista rendnek az, aki csak igét hirdet és ennek fejében javakat élvez? Szóval Erdei Ferenc fedezte fel a nagy átalakulás emberi problematikáját is a legtökéletesebben.

FORRÁS: Ez már a 60-as, 70-es évek fordulójára esik. De a 60-as években figyelhető meg, hogy ugyancsak meglendült a szociografizáló kedv az írók körében. Olyannyira, hogy tulajdonképpen még a legjelesebb szépprózai műveket is áthatotta a szociográfikus szemlélet. Gondolok itt Sánta Ferenc Húsz órájára, ami a legjelesebb példája volt ennek. Véleményed szerint ez a fajta 60-as évekbeli szociografizálás mi újat hozott a magyar irodalomban, volt-e ennek olyan hozadéka, amely hosz szú távon is valós érték?

FÉJA: Sok valós érték van bennük. Mindennek, amit e kérdésben megpendítettél, a legnagyobb jelentőségét abban látom, hogy az elmúlt évtized irodalma újra felébresztette az érdeklődést a szociográfia iránt, és megindulhatott egy nagy szociográfiai sorozat, amelynek minden kötetét alapos bírálat tárgyává kellene tenni. Vitáknak kellene kialakulniuk, nehogy ez az egész lassanként valami megszokott, rutinos folytonossággá váljék. Aszó legjobb értelmében izgalmas folytonossággá kellene válnia, mert a magyar nemzeti életben rengeteg probléma van. Mert miért van az: ugyanaz a föld, ugyanazok az emberek, egymás mellett két szövetkezet, s az egyik ragyogóan működik, a másik tengődik? Miért van az, hogy az egyik helyen sikerül központokba hozni a tanyai lakosságot, a másik helyen nem? Tudniillik, ahol sikerült, ott rájöttek, hogy legalább 400 négyszögöl házhelytelket kell adni, és az emberek bejönnek. Egy másik helyen 200 négyszögöles telket adtak, fölépítve a ház, de akár a falanszter, és nem akarnak az emberek bejönni. Kimentem egy volt uradalmi majorba, ahol még néhány család szabadtűzhelyes lakásban élt, mint a múlt században. Füst, párolgó víz, kiöntött tócsák, bennük a gyerekek. És elemeztem, hogy miért élnek itt? Mert az egész major az övék. Például csináltak egy libaúsztatót, libát nevelnek. Bejönnének, de nem arra a pici 200 négyszögöles telekre, hanem A—500 négyszögölesbe. Aki megszokta a pusztai térségeket, annak a 200 négyszögöl cella. Itt lélektani tényezőket is számba kellene venni. Még csak egy dolgot szeretnék elmondani. A Pallavicini uradalom legszegényebb, legnyomorultabb helye Siró-hegy volt, ahol kis bérleteket osztott. Miután a földet megjavították, épületeket emeltek rá, a bérlőket kiverte. Most kimentem Siróhegyre, és földbe gyökerezett a lábam: kis paradicsomot találtam. Tudniillik ott is 4—500 négyszögöles telket adtak. Mellette van az állami gazdaság kertészete, onnan megtanulták a kertészkedést. Eljárnak dolgozni autóbuszon, biciklin, vonaton, de estefelé hazajönnek, és a családtagokkal együtt valóságos paradicso71