Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Tamás Ervin: Cigányfalu
A másik házat most renoválják Baloghék. A veranda csupa szín, fehérre festett ablak-, ajtókeretek, szalmaszagú udvar, fonott bútorok, a falakon kitömött madarak. — Hatvanért vettük a házat, de legalább annyit rá is költöttünk — tárja szét karját Balogh Miklósné. — Én itt csak vendég vagyok, a lányom férjének a lakása ez, de az én uram meghalt, itt érzem csak jól magam. A gyerekek körülállnak. Valamennyien boltosok szeretnének lenni. Mögöttük, a vitrinen fotó: csinos nő mosolyog, karcsú derekán kígyó, a cirkuszban két forintért vették a képet. A falon fényképek sorakoznak: megörökítve valamennyi családi eseményt. Az ágy fölött Jézus-kép, keresztek. — Hogyan osztják be a pénzt? — kérdem Petrovics Sándor feleségétől. — Busszal megyünk be Siklósra minden fizetéskor. Minket szolgál ki a boltos először, mert tudja — mi sokat veszünk. Négy-öt kiló disznóhúst, két kiló halat, aztán itthon a hűvösön eláll. Mi nem a kocsmában tervezünk! Élére rakjuk a forintot, nem iszunk, nem dohányzunk. Van televíziónk, motorunk, kerékpárunk, s minden szombaton Harkányba járunk fürödni ... Nem szeretnek minket a sokácok, mert dolgozunk, s a magunk erejéből jutunk valamire, és segít minket az állam is . . . Jovánovics Miklós, aki 1966-ban vett házat, így összegezi véleményét: — Milyen falu ez? Munkásfalu. Muszáj dolgozni. Akikkel dolgozunk, szeretnek minket, csak itt van a gyűlölet! Pedig egyszerre jöttünk ide a sokácokkal, ezt nekem egy történelemtanár mondta, egyszerre jöttünk, a török hódítás után! Mégsem vesznek emberszámba minket, mert nem járunk napszámba hozzájuk! Nem lökhetik úgy elénk a krumplit, meg a babot, mint régen! A péró itt is olyan, mint máshol, csakhogy itt a faluban is cigányok laknak. És ellentétek ülnek meg a falu és a telep határán. Ők, akik kiverekedték magukat, a telepiek szerint máshogy beszélnek: úricigányok lettek. A putrikban azok maradtak, akiknek módjuk, erejük, pénzük nem volt a kiköltözéshez — öregek, szülők, rengeteg gyermekkel és bűnözők, munkakerülők. A faluban lakók mondják ezt és szégyenkezve hozzáteszik, hogy ,,az ujjunk sem egyforma . ..” A statisztika átlaga szerint a cigányok évente több mint tíz házat vesznek meg a sokácoktól. A vételhez ötvenezer forintot kapnak az államtól, a még fizetendő vételár ötvenezertől százharmincezerig alakul. A gazdáknak készpénzzel kell fizetni, hiszen azok ebből költözködnek más községbe. Kitartó takarékosság kell ehhez — tehát éveken át folytatott rendszeres munka, állandó munkahelyen. A falumegbízott: Petrovics Mihály. Motorral jön a kocsma elé, beküld értem egy cigánygyereket, hogy megjött, itt van, de ő kocsmába nem teszi a lábát. írni-olvasni nem tud. Tagja a tanács végrehajtó bizottságának, nemrég kormánykitüntetést kapott, „kiváló határőr”, több mint kétszáz határsértőt fogott el. A mattyi fűztelepen dolgozik. Leszáll a motorról, kék bukósisakja megcsillan a kocsmából kiszűrődő lámpafényben. — Mit mondjak neked? — kérdezi inkább magától, s meglazítja bukósisakja szíját. Körülállnak bennünket a többiek. Csend van, az öreg szavát figyelik. — Mit mondjak neked? Hogy egy nyavalyás útért küzdők több mint tíz éve. A Szabadság utcáról van szó, ahol még a szennyvíz levezetéséről sem gondoskodtak! Én már szégyellem ezt a témát elővenni, mert a szemem szúrják, mit akarok én, azt kérdezik, amikor majdnem egy milliót költenek a cigánygyerekekre?! Jöjjetek ki, mondom, nézzétek meg, ötven-hatvan centis iszap, nem tud az ember megmaradni! Csináltak most egy árkot, hogy a víz le tudjon menni, de arra járnak a traktorok a rengeteg kukoricával és tönkreteszik az utat! Legalább kavicsot adnának, megcsinálnánk magunk ... De nem és nem! Itt meg kapok, hogy te nem csinálsz semmit, minek vagy te vb-tag? Akkor elmondom nekik, ami 1938-ban volt, hogy ingyen mentünk dolgozni ... Ordítok velük, hogy 46
