Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - MŰVÉSZET - Tornai József: A foganás pillanatai
TORNAI JÓZSEF A FOGANÁS PILLANATAI Kodolányi János julianus barát című regényének végén Julianus a messzi ázsiai tájon meghallja és megérti a saját nyelvén fölhangzó ének szövegét. Boldog fölindulásában lerohan a dombon a folyópartra, hogy megtalált rokonait magához szorítsa. Vajon nem ilyen ,.dallam és nyelv” rokonságát ismeri föl, aki Kátai Mihály zománcműveit megpillantja? Nem egy Távol-kelettől a Kárpát-medencéig terjedő kultúra írásjeleit? A művész szerényen azt mondja, még ő is csak most tanulja olvasni a betűket, melyek ezekben a csodafiúszarvasokban, madonnákban, mézeskalácshuszárokban, életfákban, kígyókban és madarakban vagy éppen nap, csillag és holdformákban megjelennek előttünk. Nem is csak képek ezek tehát, sokkal inkább képírások a szó régi, sőt ősi értelmében. Egyszerre látvány a kék, zöld sárga, barna vörös zománc vagy helyenként majolika és zománc tüze, ami csodálkozó hunyorgásra kényszeríti a szememet és egyúttal nyelv, beszéd is: évezredek távolából. A térbeli és időbeli messzeség azonban különös módon jelenidővé fordul Kátai Mihály kezén. Az ő szemlélete és múlttal átitatott szelleme nem engedi, hogy ezeknek a nagy- és kisalakú kép-jeleknek, egy- szálas és csokorbakötött zománc-virágoknak a legparányibb porszem is legyen a színén. Eleven művészet és kultúra ez, nincs benne semmi muzeális. Ha meghalljuk ezt a mai és ősrégi szókincset és dallamot. Költészet, képírás és tudomány egy mozdulattal, egy formában, egy műfaj korlátái között? Igen, de ezek a korlátok, amelyek egy jelkép, egyetlen műveletségi jegy újbóli átélésére szorítanak, olyan sűrű képzettársítás indító-állomásai is, hogy kibontásukra igazában csak versben vagy zenében lehetne vállalkozni. Ezek a zománc-lobbanások a foganás szent pillanatai. 86
