Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - MŰHELY - Jaroszlava Pasiaková: A Tanu és közép-európai analógiái
A költő J. Hora épp Saida példáján próbálja bizonyítani, hogy „az egyéniség és a szocializmus nem zárják ki egymást, sőt éppen ellenkezőleg: kiegészülnek egymás által.” Szerinte Salda „csak azért magányos remete, mert nem találkozott magához illő, vagy az ő hangján szóló egyéniséggel .. S a kitérő után térjünk vissza Németh Tanújához. Németh Tanúja felhívás egy újfajta tájékozódásra. Ő is át van ugyan itatva azzal a heroikus pesszimizmussal, amely a magyar művészek többségére annyira jellemző, de ő ebből a pesszimizmusból, ha nem is forradalmi, de erősen konstruktív szemléletet kovácsol. Az Új nyelvtanokra című írásában (1932—33, 127—128) a szomszéd népek nyelvének tanulására ösztönöz: „Csehül tanulok, románul, szerbül, lengyelül ..., s ide oda levelezek, hogy a tót, cseh, román viszonyok felől tájékozódjam. Az irodalom osztozkodni kénytelen, az új nyelvtanokból egy új szenvedély bontakozik ki: új mohóság, mely régi mulasztást pótol. Az irodalom a világlátás, a vándor évek szenvedélye volt, s most szólogatni kezd a kötelesség. Ideje, hogy szétnézzünk a házunk táján, patrióták legyünk! Cseh, szerb, román és patriotizmus? Igen! A nemzet nem föld, hanem egy történelmi rendeltetés, s a történelem nagy igényei összeparancsolnak kicsiny haragosokat. Cseh, szerb, román, német: ellenség, tanítja a régi patriotizmus, én azonban a Rajnától az orosz határig az etnográfiai és nemzeti sérelmek fölött egy új vállalkozás körvonalait látom, mely testvérré teszi az ellenséges népeket. .. Nagyobb feladat az, mint bármi, amit a nemzet írhat elénk, s konkrétabb, közelibb, mint amit az emberiség parancsol. A történelem súlypontja itt van most.. . Közép-Európa nem olyasvalami, ami megvan, hanem olyasvalami, amit meg kell csinálni.” S egy újabb analógia: minden bizonnyal nem véletlen, hogy a szlovák Milo Urbant ugyanebben az időben ilyen gondolatok foglalkoztatják. „Ma a legjobb úton vagyunk, hogy 2—3 évtized múlva Magyarország terra incognita legyen számunkra. Iskoláinkból olyan generációk kerülnek ki, melyeknek fogalmuk sincs a magyar nyelvről, a magyar irodalomról. Nemzetiségi szempontból ez talán természetes, de nem lehet természetes kulturális szempontból, annál is kevésbé, mivel a mai Magyarországgal való szomszéd helyzetünk több tekintetben egymásra utal bennünket.”2’ Németh azonban nemcsak nyelvi stúdiumokkal foglalkozik, igyekszik minél alaposabban megismerni a szomszéd népek pszichikai sajátosságait, s a történelmi egyezéseket és eltéréseket is. Lássunk egy sokatmondó példát. A Tanú (1934) Két irodalomtörténet című írásában összehasonlítja a berlini Farkas Gyula magyar irodalomtörténetét Arne Novak brünni professzor cseh irodalomtörténetével. (Az utóbbi a Literatur der Slawischen Völker kiadásában jelent meg.)3 A cseh irodalom feldolgozását jóval magasabbra értékeli, habár Novákot nem tartja különösebb irodalmi tehetségnek. Az értékelésnél fontosabb azonban, amit az összehasonlításokból leszűr: „Mint történelmi kontrolkémcső áll mellettünk a cseh irodalom története, megmutatja szerencsétlenségünket és szerencsénket, heroizmusunk túlmunkáját, s vétkeink mulasztását. De nemcsak történelmi kontrol ez az irodalom- történet, karakterológiai is ... A cseh irodalomban jóval kevesebb a nemzeti tragikum s jóval több az értelmiség. Ha a magyar irodalom a lírikusok irodalma, a cseh a literá- toroké ... Annál gyakoribbak ebben az irodalomban az életbölcs realisták, a falusi magányukban kotló, vagy filozófussá érő kisnemes vagy parasztfiúk, a világjáró polihisztorok, a nyelvész költők, s a könyvtárakból.kibúvó regényírók. A nemzetek erényeikkel nyúlnak föl a nemzetközibe, s a puszta tény, hogy az Európában utazgató csehnek Commeniusra, nekünk pedig Petőfire kell hivatkoznunk, egy összehasonlító jellemrajz rövid foglalata.” 63
