Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - MŰHELY - Jaroszlava Pasiaková: A Tanu és közép-európai analógiái
ugyanakkor körültekintőbb és racionalistább Szabónál, a tettet tartja az élethez való igazi viszonynak. A gondolatnak tettben kell megnyilvánulnia, a cselekvés a gondolat intenzitásának a mértéke. Mindkettőjük számára a harc az élet értelme. Ezt a fajta élet- tevékenységet azonban mindketten önvédelmi harcnak, a gyengék, a veszélyeztettek fegyverének tartják. Szabó Dezső és Németh László néhány gondolatának összevetése bizonyára bizarr- nak tűnik, de hasonló a szemléletük például a magyar társadalom szociális megújhodásának kérdésében is. Az eszközöket s a végrehajtó „személyét” illetően viszont a két író szemlélete már gyökeresen különbözik. Németh László a társadalom és kultúra haladásának érdekében elsősorban az értelmiséget, természetesen a népből regrutálódott értelmiséget kívánja felruházni erkölcsi kötelességgel és felelősséggel. Megújulásra hívja fel őket, hogy aztán annál inkább képesek legyenek a társadalom érdekében történő cselekvésre. Németh ezt az új értelmiséget annak az újkori vallásmozgalomnak a számára akarja megszerezni, amely képes lenne megreformálni, átalakítani az egész társadalmat. Ez az értelmiség az erkölcsi értékek új rendszerét jelentette volna a nemzet számára. Figyelemreméltó még egy mozzanat, amelyben csodálatosan egyezik Szabó Dezső és Németh László véleménye: a magyar középosztály történelmi szerepéről és az 1848-as forradalomról, ill. annak későbbi következményeiről. Vessük csak össze a két írónak néhány nézetét. „Magyar- ország helye Európában: Kelet-Európa” című cikkében (Szabó D. Füzetei 1935, 1—30) Szabó Dezső a következőket írja: „Mit jelentett az Osztrák—Magyar Monarchia a magyar biztonság, a magyar jövő biztosítása szempontjából? . . . Damokleszi kardot. A monarchia nem a népek akarata volt. A monarchia egységébe belefojtogatott népek önálló egyéni fejlődését az élet minden terén visszaszorította az uralkodó germán akarat. Ezek a népek a magyarságot a germán uralom porkolábjának tekintették, a nekidobott koldússzomszéd segít elnyomni az ő szabad fejlődésüket az önálló történelmi élet, a jövő felé. Ez aztán egy egyetemes gyűlöletet eredményezett a magyarság ellen, mely a történelem legelső földrengésénél a magyarság végzete lett. Hiszen a magyarság önérdeke éppen az lett volna, hogy megkeresse a megegyezés módját a monarchia többi elnyomott népeivel: velük együtt küzdjön az elnyomó hatalom ellen . . .” Hasonló gondolatot fejezett ki Németh L. Magyarország és Európa című tanulmányában (Franklin Társulat kiadása, 1935): „Amiről csak tudunk, de nincs itt, az nincs is igazán ... A biztos múlt az, ami van. A francia középkor van, megtapogatható a földön, kinyomozható a lélekben; a cseh középkor van, mert megvan IV. Károly Prágája, s aki benne él, lélegzi, eszi, látja. A magyar középkor nincs, vagy alig-alig van. A földről elmosta a török, Dózsa lesüllyedt jobbágyaiban el nyomorította a sanyarúság . . . Negyvennyolcat bűn lefitymálni: ez a legtöbb, amit a török idők óta a magyarság tett . . . Negyvennyolccal nyertünk: egy magyar mitológiát... Elbukni így: nem bukás, 1848-cal sem vesztettünk el semmit visszavonhatatlanul ... A magyarságot Mohács óta ért legnagyobb csapás, hogy középosztályát a kiegyezés után elvesztette.” Ugyanezt a lényeges gondolatot hangsúlyozta Szabó Dezső is „Haláltánc a kisebbségi kérdéssel” c. cikkében (Szabó D. Füzetei, 1936, 23—24, 28—54): „Mindenekelőtt a mai beteg, oldott hitű, gyáva és halálosan át meg átmaszlagolt középosztálynak helyébe kell új középosztályt teremtenünk a magyar parasztság és magyar munkásság arra való egyedeiből. A magyarság új történelmi műhelyét csak azokkal lehet megépíteni, akiket a munka és a szenvedés ránevel a szolidaritás és heroizmus nagy próbáira.” Csodálatos, mennyire világosan látta, mit várhatnak a közép-európai kis népek tudatos összetartozásuktól: „... A kelet-európai szervezkedés talán kezdete lesz egy 60
