Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - MŰHELY - Szakolczay Lajos: Kiss Benedek költői világáról
torkunk / döglött kárász benne a szó / tépett arcunk csontbőr vitorla / pácolja homok, sivatagi só .. E két versrészlet párhuzamba állításakor — a távoli filológiai rokonság ellenére — azonnal észrevehető a különbözőség. Tudjuk, hogy ez az önkényesnek tetsző összevetés nem magyaráz meg mindent a költő hagyományhoz való ragaszkodásáról, nem beszélve arról, hogy szinte végnélküli az esőmítoszt különféle módon magukénak éneklő költők sora. Mégis szükségesnek éreztük felemlíteni; ha másra nem, arra jó e képzeletbeli játék, hogy elvonjafigyelmünket a kortárs költőkkel (Juhász Ferenc, Nagy László) való hangegyezésekről. Az első kötetet ért bírálatok nagy része azzal érvel, hogy Kiss Benedek nem a saját versét írja. Tamás Attila — egy másik költő mellett — éppen az ő útját érzi „leginkább nyitottnak”, elismerve a költői tehetségről tanúskodó verselési készséget és verbális erőt, de egyben fenntartásait is hangsúlyozza a még alakulásban levő és egyszerre sokféle hatást követni látszó líráról (Tiszatáj, 1971.8. sz.). Bata Imre kritikája úgyszintén az elkövetkezendő változásban hisz, a költő szavaival szólván: ,,én az vagyok csak ami ez után jön ” (Alföld, 1971. 7. sz.). Kétségtelen, hogy a pályatársakkal való életrajzi egyezések, az ugyanazon munka- és életkörülményekből következő azonosságok, a magyar klasszikusok szívközeiisége nemegyszer versbeni áthallásokat eredményeznek. De aligha ez a döntő. Fontosabb, hogy Kiss Benedek tud verset írni. Ismeri a költői mesterséget, formaérzéke, nyelv- képzőereje még nagyobb feladatok megoldására is képesíti. Finoman kidolgozott képei közül nem egyet szinte egysoros versként lehet olvasni: ködménes, kőcsontököl, vadkörtekartács. Leginkább a ráolvasások és bájolók, a népdal és a Juhász Ferenc-i líra látomásos nyelve ragadja magával. Mitikus köreinek sugarát tovább tágítja a hazulról hozott gyermekkori élmény. A paraszti életben naponta munkára befogott ló mitizált képe az emlékezésben sokszor az elvágyódást jelentő vágtához, a szabadságérzés illúzióját nyújtó tisztaság-eszméhez magasul. Érdemes az „éjszaka talpát bizsergető költő” szerelmi élményként is felfogható játékát (A téli hold) a romániai kortárs magyar költő, Farkas Árpád hasonló képi szimbolikát mutató versével (Az utolsó bányaló) összevetni, azonnal kitetszik a más föld- és égdarabhoz kötődő élmények azonossága: A téli holdat, szeretem én a téli holdat! A téli holdra éjfél felé hóka paripák fölnyihognak. Havat, lángot harap a csődör, foga tüzében izzik a kanca — éjfél felé a lágy legelőkön habosán átzúg a láz csatakja. (Kiss Benedek) Csak most, hogy a szügyemre rakódott veríték csatakos fénye átsüt a bőrön a forró ragyogás világít át már énbennem minden tájat, habosodik bennem a vér, sörényem merevedik, patám keményedik, feldübörög és átüti a nyirkos éj falát. (Farkas Árpád) 74
