Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Fehér Zoltán: A babonás falu

A felszabadulás óta a falut intenzívebben érik a magas kultúra hatásai. A rádió, a tévé, az újságok hatása alól ma már az sem vonhatja ki magát, aki félig a szóbeli költészet világában él. Az iskolai természettudományos oktatásban részesülő, rendszerint nem mezőgazdasági pályákra készülő fiatalok szinte semmit nem vesznek át paraszti családjuk hagyományaiból. Nevetségesnek tartják annak minden megnyilvánulását. Az idősebbek pedig az információk áradatában ugyanarra a dológra egyszerre újabb értékítéletet hallanak. Ez a diszharmónia legalább is bizonytalanná teszi őket, bár különbséget találunk a szóbeli és a viselkedésben megnyilvánuló értékítéletük között, íme egy személyes tapasztalat:

Julis ángyi tejet hozott este beteg feleségemnek.

— Sót tett bele? — kérdem kajánkodva.

— A, nem szoktam, nem vagyunk mink ujan babonások.

Visszahozván a konyhából az üres köcsögöt, mondom:

— Késsel jól megkevertem.

— Tán csak nem tettél ujant — pattan fel ijedten.

Elnevetem magam, ángyi is észreveszi, hogy ellentmondásba keveredett önmagával, ezért magyarázatképpen hozzáteszi:

— Én nem vagyok babonás, de a Pista bácsi, tudod, az nagyon tartja ám. Nem is akarta, hogy este hozzak tejet, mer múltkor is megrúgta a tehén fejés közben.

A gazdasági hatalom alapja, a föld, a téeszbe került. A fiatalok enélkül is boldogulnak, sőt jobban élnek. Már-már az öregek is menekülnek mindazoktó' az anyagi és szellemi javaktól, amelyek a régi szegénységre emlékeztetik őket. Ugyanakkor bizonyos régi keretek, minthogy alkalmasak a jómód fitogtatására, néphit tartalmuk nélkül tovább élnek, sőt egyre nagyobb jelentőséget kapnak. Ilyen például a lakodalom. Több tucatnyi varázscselekménye teljesen feledésbe merült, hogy helyét a látványos bohóctréfáknak adja át.

A néphit kopása, széthullása persze már régen megkezdődött. Néha a felsőbb hatalom is siettette.

A. Fülöp bácsi a 30-as években csősz volt. Akkor történt vele a következő eset.

Az volt a szokása, hogy amerre járt a dú'lőutakon, botjával boszorkánycsillagot rajzolt a porba, mintegy aláírásként. Azt jelentette: Itt jártam. Én, a Csősz. (Gonoszelhárító szerepéről már nem tudott.)

Jött a szolgabíró határszemlére. Egyszercsak megállíttatja a kocsissal a lovakat. Nézi a porbarajzolt ábrát. Ötágú csillag! A dűlő végén újabb csillag. — Ki rajzolta ezeket? A jegyző intézkedik, előállítják Fülöp bácsit.

— Miféle kommunista propagandát végez itt maga? Minek rajzolja tele a határt ötágú csillaggal?

Szegény Fülöp bácsi alig tudta megmagyarázni, hogy itt ez volt a szokás még a nagyapja korában is, de megígérte, hogy nem rajzol soha többé csillagot a porba, ha most az egyszer elengedik.

M. Márta néni a lányáéknál volt paprikát szedni a Remenice dűlőben. Jóbeszédű asszony, ő volt az ügyeletes ,,hangulatkarbantartó.”

— Hát azt tudjátok-e, hogy ebbe a tóba lakott a sárkány. Jött ide ujan rongyos ruhájú ember, az vót a tátos . ..

Már mindenki Márta nénit figyelte, megállt a munka. A veje szólt rá végül is.

— Hagyja abba, mama, azt a tátost, mer nem tudom mit csinálok magával!

Efféle történetek elmondásának gyakran vetnek véget ezzel a szólással: Ne meséljünk, mert szegények leszünk! Igen. A mese, a hiedelemmonda a szegénység szülötte volt. A mai világban, úgy érzik, nincs helye.

37