Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 10. szám - Alföldy Jenő: A fotós monológja

mégis, ha egy nyúzott közértesnőből hosszas udvarlással végre sikerül kicsalnom egy lesajnáló félmosolyt, mintha azt gondolná: „mit tudod te, sületlen tréfacsináló, mikor lehet fél dekával több a jókedv, ha már a hatszázadik vásárló táncol az idegeimen?”

Főnökeimet nem ildomos ilyesmikkel untatnom, amíg a megrendelők nem reklamálnak. Nekik elég, ha vevőinket „odaszoktatjuk” a boltba. Ne képzeljük magunkat művészeknek, ne tápláljunk illúziókat a jellemábrázolásról, különleges fény-árnyék-ha- tásról, fotó-grafikus laboratóriumi eljárások alkalmazásáról. A pasztallszínezett fénykép még mindig népszerűbb a színes fölvételnél, a lapos világítás „tisztábbnak” hat, mint a kontrasztfény, ahogy a kölcsön-nyakkendő és a sötét ruha ma is jobban „elad” valakit, mint a munkászubbony. Sőt, a „közízléshez” alkalmazkodva sokszor nekünk kell meggyőznünk az esztergályost és a kamionsofőrt, hogy ha tetszeni akar a menyasszonyának, svájcisapkás-kockásinges egyéniségét célszerű a fodrászati versenyek díjazott modelljeihez hasonlóra cserélnie. Persze azért lélektelen iparosok se legyünk, elvégre nem cipőtalpat fényképezünk, hanem arcokat. A derítőlap, a Dulovits-féle lágyító előtétlencse, a nagyítógép objektívjére húzott nylonharisnya és a retusecset segítségével olykor sérült lelkekre tapasztunk szépségflastromot. Ebből álljon a művészetünk! Legyünk büszkék a munkánkra, elvégre — s ez már politikai szempont — rajtunk is múlik egy kicsit, hogy jó közérzetű, derűs és kiegyensúlyozott ábrázatok néznek-e vissza műhelyünk késztermékeiről. Úgy kell visszaadnunk a kamera elé ülők arcát, hogy a leghitelesebb visszatükrözés, a fényképezés tekintélyével tudatosodjék bennünk: kedvesek, megnyerőek akkor is, ha történetesen nem olyan szépek, hogy az utcán utánuk fordulnak. Lássuk el föladatunkat kisebb művészi becsvággyal, de több humánummal gondoljunk arra, hogy többé-kevésbé mindenki egy-egy sajátos, potenciális szépségeszményt képvisel, s mindenkiben a boldog ember lehetősége lakozik— ezt kell „kihoznunk” belőle. Nem „lakkozni” kell—ez ma már korszerűtlen: de tudnunk kell, hogy az emberi hiúság mellőzhetetlen szempont.

Majd én megmondom, mi minden potenciális micsodával találkozhatunk az életben! Vajon megfigyelte szeretett cégünk vezetője, milyen volt az arca főkönyvelőnknek a legutóbbi vállalati ünnepségen, amikor szórakoztatásunkra fölléptették a neves komikust?! Jól bevált számát, „Bumburnyeket” rögtönözte az alkalomhoz illő változatban, s miután vállalatunk „Micsicsák Rozikái” már jól kivihogták magukat, a kabaré-színész a pénzügyi visszaélésekre terelte a szót. Buksa bácsi, a potrohos, szederjes arcú, gutaütésre hajlamos főkönyvelő addig hahotázott, hogy csak úgy rengett a tokája. Az ál-Bumburnyek fölfigyelt az öreg fisztulázó nevetésére, s áthatóan rámeredt: „Nicsak, a főkönyvellő! Most bezzeg röhög, mint az ujásztándái mangalica — bázzág amikor azt a százötvenezret a háztartási könyvecskéjébe könyvell- te, akkor nám röhögött!“

Vajon látta a nagyfőnök Buksa bácsi arcát? Azt a viaszossá fagyott rémületet, azt a fölnyitott bordákon csiklándó rángást? Nos, az az arc is emberi volt: kiszolgáltatott, szánalmas, esetlen és elesett egyszerre. Torkából még a nevetés csökött hangjai bugy- borogtak elő, de orcáit már a fuldokló színei tarkították, mint valami hullafoltok. Magábaroskadtan ült a műsorszám befejezéséig, aztán hazabotorkált. Másnap szívkórházba szállították. Sohasem sikkasztott, csak egy mindenre bólogató, gyáva öregember volt. A komikus nem az igazságot olvasta a főkönyvelő fejére, csak ördögi leleménnyel tapintott rá a szókimondás tömegigényére. Egy szerencsétlen öregember megrágalmazásán és tönkretételén túl nem kevesebb szárad a lelkén, mint a lelkek aljára ülepedett gondok szennycsatornába vezetése.

S erről az jut eszembe: ha már mi, fényképészek nem lehetünk őszinték az ábrázolásban, vajon nem lehetne nagyobb őszinteségre szoktatni a vásárlókat — az embereket

16