Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - Fodor Sándor: Tűzoltózenekar (Novella)
madik, azaz utolsó esztendeje — végre sor kerülhetett a gyermeknyaraló avatóünnepségére. Az ünnepi alkalomra százötven viaszbabát helyeztek el a villa termeiben, hálószobáiban, ebédlőjében, nyilván kellemes meglepetésként az új intézmény apró vendégei számára. Délután három órakor ott zsibongott a város apraja-nagyja az új épület előtt. Érdekes módon azonban a tűzoltóság testületileg hiányzott a jelentős ünnepélyről. ,,Csak nem rúgtak be afiúk?” — kérdezte a tiszteletes az iskolaigazgatótól, de választ nem kapott, mert a következő pillanatban, azaz három után 5 perccel megérkezett a tanács is, élén a polgármesterrel és éljenezni kellett. Mindenki éljenzett. Az építészvállalkozó rövid, de megható beszéd után átadta az épület kulcsait a polgármesternek. Ez mindössze néhány köszönő szót mondott, majd bement az épületbe, hogy az egyik szőnyegekkel feldíszített második emeleti ablakból beszédet mondjon. Csak a bejárathoz egészen közel állók vették észre, hogy bezárta maga mögött az ajtót. Rövid várakozás után azonban a közönség megpillantotta polgármesterét a nyitott ablakban. A gyermekek százával eresztették fel a léggömböket: fehér galambok röppentek a magasba és a tömeg — csaknem tízezres tömeg — ujjongott. A polgármester csöndet kért. Az ujjongás elhalt. Meggyőzően, szónoki hévvel ecsetelte Korobal mester, hogy minden lélegzetvételével, szavával és tettével szeretett városát óhajtja szolgálni, amely annyira ősi, hogy nem is lehet tudni, mikor alapították, így nincs az a város az ország területén, amely ősibbnek mondhatná magát! Éljeeeen! Ezt az épületet is például azért építtette — folytatta beszédét a polgármester — hogy akár a legnagyobb személyes anyagi áldozat árán is jelezze: legdrágább kincsünk a gyermek, akinek tiszta szemeiben a jövő tükre csillog! (Éljeeenü!) Persze, a legdrágább kincsünket óvni kell. Óvni a gondoktól, bajoktól, betegségtől, tehetségkutatóktól, de legfőképpen a — tűztőlü! (Mintha az egyik harmadik emeleti ablakból vékony füstcsík szállt volna). A tűzhalál! Van-e annál borzalmasabb? Halt-e már a tisztelt hallgatóság, az ő kedves polgártársai közül valaki tűzben? Na ugye: ettől akarta ő, a város legatyább atyja megóvni gyermekeit, a becsületes polgárságot és unokáit, a polgárság gyermekeit, amikor a jól felszerelt és jól kiképzett tűzoltó testületet létesítette. (Ejnye, tényleg füstöl valami odafent). De vajon elég-e az ötven tűzoltó ahhoz, hogy megvédje az elemek haragjától az ősi várost. . .? — Azt mindjárt meglátjuk! — kiáltotta valaki, mert most már nyilvánvaló volt: a második emeleten ég valami. — Tűz van! Tűz van! — visították az asszonyok, felmorajlott a tömeg, a polgármester, a város mindenható ura azonban csendet kérőn emelte fel a kezét. — Emberek! Polgárok! Az épületben százötven gyermeknagyságú viaszbabát helyeztünk el. Ezeket mind sértetlenül kell kimenteniük derék tűzoltóinknak. Én leszek az utolsó, aki elhagyom az égő épületet! Teszem pedig mindezt azért, hogy bebizonyítsam : nem hiábavaló az áldozat, amit a város polgársága hozott és hoz a jövőben is — a tűzoltótestületért! A felső emelet egyik ablakán már kicsaptak a lángok. Ugyanakkor azonban — hihetetlen! — a földszint ellenkező oldalán is füst szivárgott az egyik ablakból. — Polgármester úr, jöjjön le .. .Jöjjön le azonnal! — kiáltotta az egyik tanácsos és az ajtónak rontott, de az szilárdan ellenállt. 5
