Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - KRÓNIKA - Nagy Miklós: Barta János hetvenötödik születésnapjára
KRÓNIKA BARTA JÁNOS 75. SZÜLETÉSNAPJÁRA Barta János, a Kossuth Lajos Tudományegyetem nyugalmazott tanszékvezetője, az Akadémia levelező tagja csaknem egyidős századunkkal, az idén augusztusban kezdi meg élete 75. esztendejét. Öröm és megnyugvás őt magunk között tudni, érezni alkotó jelenlétét ma is gyakorta megjelenő tanulmányaiból, kritikái, felszólalásai sorából. Tanítványok százai, olvasók ezrei kívánnak neki — Arany Jánossal szólva — „munkás, vidám öregséget”, fejezik ki töretlen ragaszkodásukat iránta. Ezt teszi a Forrás is, mint a Duna—Tisza közének szellemi műhelye, azzal a külön csöndes örömmel, hogy egy közeli táj fiát köszönti benne, hiszen Barta János Szentesen született. Életműve példát ad, és követésre serkenti a szakembert. Amikor oly sokunkat fenyeget a túlzott specializálódás veszélye, ő időtálló írásainak hosszú sorával azt bizonyítja, hogy nem szabad egyetlen alkotó munkásságába, egy korszakba bezárkózni. Arany Jánossal foglalkozott a legtöbbet, szűkebb szakterülete a XIX, század második fele, mégis újat s lényegeset tudott mondani Mikesről, Katonáról, Vörösmartyról csak úgy, mint Adyról vagy Kosztolányiról. Népszerűek ma — s joggal — a szakmaközi kutatások, viták. Ám keveset ér mindez, ha a komplex összetételű munkacsoportban nincsenek komplex tudású, átfogó szemléletű szakemberek. Barta János a magyar mellett a német irodalomban is otthonos, elmélyült filozófiai képzettségének- készségének számos esztétikai-irodalomelméleti dolgozatban adta tanúbizonyságát. Túl a szakma zártabb körén értelmiségünk más rétegei is felfigyelhetnek az ő munkastílusára s magatartására. Barta szenvedélyes bíráló, aki olykor tanulmány terjedelmű kritikákkal fogadta az irodalomtörténetírás számottevő újdonságait. Az igazságot kereste, nem a tekintélyes tudóstársak rokonszenvét. Sohasem korlátozta magát a már jólismertek recenziójára. Fiatalabb tudósok (pl. Hermann István, Varga József) első könyvével tán még behatóbban foglalkozott, mint a nemzedéktársaiéval. Stíluseszménye világosság és közérthetőség. Inkább vállalja a puritán egyszerűséget, semhogy tudományos műszavakkal, idézetekkel, lábjegyzetekkel kápráztassa el olvasóit, vagy ritka jelzőkkel, merész metaforákkal szolgálja az inkább érzelmi, mint értelmi meggyőzést. Nem szégyenli, nem takargatja, hogy tanítani kíván, de tudományszakjának rangidőseként sem restell tanulni jóval fiatalabb munkatársától. (Ezt igazolja pár éve közzétett Vajda János — versmagyarázatának egy metrikai jellegű, fontos jegyzete). Mesteréhez, Horváth Jánoshoz hasonlítható szerénysége abban, hogy ő is hosszú ideig várt tanulmányainak összegyűjtésével. Átfogó kötete máig sincsen Barta Jánosnak, s a közeljövőben megjelenő erős önbírálatról tanúskodik a maga szigorúan megrostált anyagával. Pályáján határozott átalakulást, átszínező- dést figyelhetünk meg a négy gazdag évtized során. Míg kezdetben hajlott arra, hogy az irodalomtörténetírást a filozófia meg a szellemtudományi lélektan szolgálójának tekintse, s olykor légüres térbe csalták az elvont elméletek, pályája derekán nemcsak a marxista társadalom- tudományi megalapozást tette magáévá, hanem erős érdeklőddéssel fordult az életrajzírás és szöveggondozás felé. Vezeti Vajda János összes műveinek kiadását, nélküle elképzelhetetlen Arany János tudományos edíciója. Végül hadd mutassunk rá emberi-tudósi énjének két egymással szorosan összefüggő alapvonására. Az egyik: kétkedése az ellentmondást nem tűrő tételek, felduzzasztott, gépiesen alkalmazott elméletek láttán. Éppúgy megnyilatkozott ez az „örök realizmus” teóriája ellen 1953— 1962 közt vívott harcában, mint abban, ahogy védelmébe vette Kemény Zsigmondot vagy a magyar századvég félig naturalista alkotóit. Közömbösséget azonban sohasem jelentett mindez a művész világnézetével, a művet betöltő erköl- csiséggel szemben. „A maradandó műalkotás mögött mindig valami mélyebb emberi vagy társadalmi morál működik” állapítja meg egyik egyetemi jegyzetében. Kosztolányi Dezsőtől egy régi arcképvázlatában számonkéri a maga- sabbrendű érzelmi életet, az egyén fölötti történelmi erők átélését. Barta János akadémikus nemcsak tudományos életünk alakításában vesz részt, hatott és hat közművelődésünkre is. Gondolatait tanítványainak széles tábora vitte szét az országban, ő maga két cikluson át elnöke volt a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak. Nagy ismerője múltunknak, épp ezért nagyon is a jelenben él. NAGY MIKLÓS 93
