Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - SZEMLE - Jankovics József: Berkovits György: Világváros határában
kapcsolatok erkölcsi harmóniája társadalmi kérdés —• lényeges feltétele a társadalom egészséges életritmusának. A kötet valamennyi drámájára jellemző a kulturált, tartalmas élet, az emberi összetartozás vágya: úgy is, mint a példák ábrázolásának meghitt poézise, és úgy is, mint a felszínes életek kíméletlen, szatirikus bírálata. Végül is ez az életeszmény egyetlen esetben sem teljesedhet ki zavartalanul — az Egyszárnyú madarakban és A mostohában törést szenved, csak a hite, nosztalgiája él tovább. Ez a hit, az értelmes emberi létezés akarása hevíti e darabok gondolatiságát, atmoszféráját: ezért lehetnek egy hazug világ művészileg eleven életű, hiteles dokumentumai. A kötet másik fele a „Színházam kulisszái” címen olvasható jegyzetek, műhelyvallomások az öt dráma keletkezésének folyamatáról, színpadi sorsáról. Illés ezúttal is az esszé műfajának legjobb színvonalán fogalmazza gondolatait. Rendezők, színészek, kritikusok, pályatársak érzékletes portréival ajándékoz meg, s beavat írói műhelyébe, amelynek legfőbb eszközei: a környező világgal, a művészetekkel való szoros kapcsolat, az emberi magatartások pontos megfigyelése. Műveltségének, emlékeinek gazdag tárházából élményszerű plaszticitással bontakoztatja ki a kor színházi, irodalmi közéletének sajátos arculatát. A kötet két „fele” így alkot szerves, összetartozó egészet — Illés Endre gazdag árnyalásé, maradandó értékű írásművészete jegyében. (Magvető, 1975). MAJOROS JÓZSEF BERKOVITS GYÖRGY: VILÁGVÁROS HATÁRÁBAN Mit termel Budapest környéke? Berkovits György szociográfiáját elolvasva e kérdés hallatán nem gondolhatunk többé •—- elsősorban — a vecsési káposztára, az érdi őszibarackra vagy a dunakeszi paradicsomra. Mindezeken kívül és főként: a világváros határa munkaerőt „termel”. A főváros munkaerő-utánpótlásának biztosít otthont — vagy legalábbis lakóhelyet. A Budapest köré vont agglomerációs gyűrű közel félmillió ember sorsát szorítja közös sorssá. Életük pántja a felemásság helyzete és állapota. Felemás életvitelük oka, hogy a főváros csupán munkaerő-forrást lát az ország minden tájáról ideözönlöttekben, lakópolgár mivoltukra nincs tekintettel. Felemás helyzetük oka, hogy gyárban dolgoznak, de falun, paraszt módjára élnek. Vagyis egyik közösséghez sem tartoznak igazán. Falusi munkás, gyári paraszt — ahogy maguki: jellemzik önmagukat —, nem fából vaskarika ez? Aligha, mert — a vidéki városok hasonló vonzáskörét ide nem számítva is — közel félmillió ember mindennapjának alakulását dönti el a tény. Énnek ellenére hangsúlyoznunk kell, miként Berkovits is kiemelte, a Magyarország újabb szeletének felfedezésére induló, Világváros határában című szociográfia nem általában a magyar munkásságról ad helyzetjelentést, hanem annak egy rétegéről, az első generációs munkásról. S tovább szűkítve a kört; közülük is csupán azok rajzoltatnak meg, akik lakóként nem, csak munkaerejük realizálására kerülhettek a főváros falai közé. Azaz igazságtalanul hátrányos pozícióba. Szociográfiai vizsgálódás számára vonzó terep, alkalmas talaj — épp ezen előnytelen felemásság okán. Bár a magyar munkásságnak egy töredéke az itt élők csoportja, életük példája felmutatást kíván: a „legnehezebben élő, legelesettebb munkásréteg”-re ugyanis roppant társadalmi-gazdasági feladatok vártak és várnak. Ön- magukon folyton túllépve, önmagukat meghaladva a gyors fejlődésé' fővárosi ipar szolgálatába állni. Akkor is, ha a fejlett termelési rendszertől elmaradó, fejletlen településviszonyok rányomják bélyegüket anyagi és szellemi létükre; a távlatok helyett a pillanat kényszerítő feladatai kötik le az energiáikat. Miért is mondhatja teljes joggal a szerző, hogy a „legnehezebben élő,, munkásréteget választotta könyve témájául? Mert a megszokott környezetéből kiszakadt, gyakorta magányos — hiszen hova tartozik megosztott emberi teljességével? — emberre a felemásság idegekre menő konfliktusai mellett az „alulurbanizáltság” — lakóhelyük legfontosabb jellemzője — átka nehezedik: a komforttalan élet- és lakásviszonyokban. S mert ezek a munkások nem várhatnak tanácsi, vállalati lakásra — csekély kivétellel —, nekik építeni kell az otthont, nem kapni! Rákényszerül hát az egykori paraszti életforma legsajátabb negatívumára, a gürcölésre, spórolásra, szerzésre. A hátrányos gazdasági és kulturális helyzet így újratermeli a falusias életmódot, az idejétmúlt ideálokat és szemléleteket. Ennek okát a szerző főként abban látja, hogy — akármint forgatjuk is a szót — a „főváros kizsákmányolja környékét”. Egyrészt a budapesti gyárakban dolgozó környékbeliek után fizetendő községfejlesztési hozzájárulás nem a tényleges lakóhelyet gazdagítja, hanem — Budapestnek jut. Másrészt azáltal károsodnak, hogy bizonyos juttatásokat — köztük az olcsó lakást — nem élvezhetnek, így „többet termelnek annál, mint amennyit elosztás révén visszakapnak”. Ez a többlet is a fővárosé marad. Nemcsak Budapest fényei világolnak idáig, a metropolisz árnyai is a falvakra vetődnek. Van-e, aki ezek után csodálkozik azon, ha e vidéken a lét és a tudat viszonya megbomlott, mechanikussá vált. A tudati tényezők jóval az — elmaradott — anyagi determinánsok mögött kullognak. Viszonthatásról alig-alig értesülünk a ri- portokból-beszélgetésekből. A budai járás egyik községében a „közművelődési tevékenységet” (!) egy évre betiltották (?); a kulturális igények igen mélyre szállottak — krimi, meccs, operett, magyarnóta, randevú, kézimunka a válasz a szó84
