Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - SZEMLE - Bata Imre: Goór Imre: Csigolyagyöngyök
égy felelet nélkül maradó kérdést hagy az olvasóban: „hová lett kunyhó, ahová beléptél!” Az élet feltette kérdéseire az álom választ nem adhat (Álom-töredék, Külső és belső tér), s az sem, ha a dolgokról egyszerre állít valamit és annak az ellenkezőjét is (Ellentétek, Anti-determiniz- mus). Sokkal inkább az idővel (Hatvanévesen), a tényleges, konkrét gondokkal, körülményekkel való szembenézés (Óév és újesztendő). S az Öregember zsörtölődésé-nek az életút tapasztalataiból eredő lezárása: „embernek lenni/ folyton nehezebb”. Weöres költői szándéka, hogy a meglevő értékekhez más, új összefüggések felvillantásával hozzájáruljon, az Áthallások-ban hamar szembetűnik; Szenczi Molnár versformáitól, Mezzofanti magyaros kísérletein át a szürrealista, kubista techni- kájúakig. Nem „hevítette” ezekben sem az eredetiség, de szavai, mondatai sajátosan weöresi tartalmúak. (Szépirodalmi, 1976.) LACZKÓ ANDRÁS GOÓR IMRE: CSIGOLYAGYÖNGYÖK Michelangelo szonettjei óta nincs mit csodálkozni rajta, ha a képzőművész autentikus poézis mestere is tud lenni, de az mindig felismerhető a versen, hogy képzőművész írta. így voltunk Kondor Bélával, így vagyunk most Goór Imrével. A képzőművész lát és tapint, a látásban és a tapintásban autentikus. A vers is látvány, a vers is érzékiség. Ami a képzőművész-költőt megkülönbözteti a nyelvben otthonos eredeti poétái tehetségtől, nem a láttatás és nem a megérzékítés különbsége, hanem a nyelvi anyag szervezése. A képzőművész-költő autentikus a képalkotásban, a belső szerkezet alakításában, de nyelvi formulákkal dolgozik. Vagyis kész nyelvi elemekkel. A költő pedig expresszióval, vagyis a nyelvi konvenció, a költői hagyomány — átalakul a keze nyomán. De miért ír verset a képzőművész! Azért, mert a festő, a szobrász nem beszél. S ha beszélni akar, kénytelen poétává átalakulni. Goór Imre sokkal különb festő, semhogy a festészet eszközeivel kísérelné meg a beszédet. Ott konstrukció van, ritmus, de nincsen lineárisan kibontakozó szósorozat, nincsen grammatika. Amit gondol, érez, azt megmutathatja, érzéki elemek viszonyításaiban, a konstrukcióban kifejezheti, de el nem beszélheti. A modern költészet erősen arra hajlik, hogy az elbeszélést a megmutatás, a konstrukció irányába alakítsa. Mert a mondhatatlant veszi anyagába, kifejezése célja az, amit nem lehet közvetlenül elmondani. Goór Imrének is van olyan mondanivalója, amit nem tud kifejezni festői eszközökkel, s mert tapasztalja a költészet konstruktív, mégmutató tendenciáját, hát félúton találkoznak. A modern költészet és a képzőművész önkifejezés-vágya. Verseit a konstruktivitás és az erős belső ritmusosság, a zenei tagolás jellemzi. Ez azonban csak strukturális képződmény, mert magát a nyelvi anyagot nem érinti sem a konstruktivitás, sem a zeneiség. A nyelvi benső struktúra alig moccan, s ha igen, mindig más moccantja. Weöres nyelvi fordulataira éppúgy ráismerünk, mint Sinka megnevező erejére; különben a nyelvi elem moccanatlanul az, ami volt a vers előtt, a versben csak hideg tégla. Ám ahogy ezek a téglák egymással kapcsolatba kerülnek, a konstrukció, az egész faktúrája már hordozza a költői jelentést, s ez a jelentés poétikus és originális. S ami Goór Imrében az autentikus költőt megjeleníti, a remeklő ritmusérzék. Nemcsak a vers külső tagolásában, hangegységek könnyed és természetes szabályos ismétlésében megnyilvánuló ritmika, hanem a belső formát képző ritmusosság. E versek zeneisége. A nyelvi fordulatok, toposzok, grammatikai egységek formulakeménysé- gűek, belső összeköttetésük, a kész elemek relációi lebegést, hullámzást produkálnak. S a keménynek és lágynak ez a folytonos feszültsége élteti és teszi eredetivé Goór Imre költői hangját. Olvasván Fagyosak című versét, az öniróniát méltányolom benne. Platon és Mallarmé géniuszának jellegét festi. „ ... elolvasván a könyveket / értőkké váltak alkotókká / galacsint gyúrtak aranyból hulladékból / közepébe helyezvén gyermekük /..../ elolvasván a könyveket / rokonaivá nőttek amazoknak / de szívük jégbe dermedt / s fagyosak mint a vers mely idézi őket” . . . Platon és Mallarmé a nyelv művészei voltak. Működésük nyoma ott van a nyelven. Igaz, hogy kétségbevonták a nyelv lényegmegragadó képességét, elválasztották egymástól a mondhatót és mondhatatlant, de egyikük sem mondott le róla, hogy a nyelvi viszonyításokban, mintegy azokra merőlegesen meg lehet teremteni, ki lehet képezni azt a kreatív szférát, a két szó közti csöndben azt a feszültséget, amely a mondhatatlanra utal. Ehhez azonban a szavaknak és grammatikának oly érzékenysége kellett, ami a nyelvet ősi állapotába éppúgy visszataszította, ahogy fölemelte az érzéki fölé is, vagyis a születés és elnémulás, a dadogás és a csönd határai közt feszítették ki nagy ívben a szóhidat, s a nyelv majd megszakadt belé. Mallarmé a nyelvet a túlságig megterhelte. Goór Imre viszont a mondhatatlant a festőre bízza, s ha így is elégedetlen marad, vagyis nem tudta maradéktalan életfilozófiáját kifejezni, segítségül hívja a verset. A Csigolyagyöngyök verseivel kapcsolatban Babits Bolyai című szonettje jut eszünkbe: Isten elménket bezárta a térbe. Szegény elménk e térben rab maradt: a kapzsi villámölyv, a gondolat, gyémántkorlátját még csak el sem érte. 82
