Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Magyar Népdalok
SZEMLE MAGYAR NÉPDALOK SZERKESZTETTE ÉS A BEVEZETŐT ÍRTA ORTUTAY GYULA. VÁLOGATTA ÉS JEGYZETEKKEL ELLÁTTA KATONA IMRE Népdalkincsünk hatalmas tárházából mindigis sokféleképpen lehetett válogatni; az utóbbi évek kutatómunkája pedig szószerint meghatványozta a lehetőségeket. Ortutay Gyula a bevezető esszében föl is sorolja a történetileg megvalósult legfontosabb lehetőségeket, a Magyar Hírmondó 1782. évi gyűjtésre szólító felhívásától Bartók és Kodály nagy forradalmáig. Vázolja azt is, miként tolódott el a hangsúly épp az ő munkájuk nyomán — ám semmiképp sem szándékuk szerint — a dallamra a szövegről, egészen az utóbbi elhanyagolásáig. A jelen gyűjtemény egyik célja éppen az, hogy korrigálja ezt az egyoldalúságot, persze semmiképpen sem a dallamok rovására. A korrekcióhoz így nem elég lehetőség szerinti leggazdagabb válogatásban bemutatni a szövegeket, értelmesen és áttekinthetően rendezni is kell őket, hogy csakugyan elárulják mondanivalójukat s föltárják jelentésüket. És ez az Ortutay — Katona-féle Magyar Népdalok másik fő célja. A két cél mintaszerű együttes megvalósításának köszönhető, hogy a gyűjtemény viszonylag nem is vastag két kötetben meglepő hűen reprezentálja teljes népdalköltészetünket. Ez a — szinte statisztikai „minta” értelmében is felfogható — teljesség szolgálhat azután kiindulásul a későbbi folklorisztikai-irodalomelméleti kutatásokhoz. A szakszerű, s mégis élményszerűen érdekes bevezető esszé azt is körvonalazza, hogyan. Utal mindenekelőtt arra a széttéphetetlen egészre, amibe a szövegek mind beletartoznak: a népköltészet társadalomba ágyazottságára. Ezt a társadalmi teljességet a szövegközlés egymagában persze semmiképpen és sohasem fejezheti ki, de még szöveg, s dallam együtt se adhat „teljes képet a népköltészet összefüggéseiről, a paraszti társadalomban való megjelenésének jellemző vonásairól, kötöttségeiről.” Legföljebb tán csak a szokásokra, táncokra, mozdulatokra, ritmusokra, hiedelemvilágra stb. is kiterjedő nagy tudományos kiadványsorozatok — mint A Magyar Népzene Tára újabb kötetei — közelíthetik meg ezt az igényt. Épp itt segít viszont az egész gyűjtés tökéletes ismeretében végzett osztályozás-tipo- logizálás, ahogyan a jelen válogatás a szövegeket elrendezi. A használt 47 féle kategória ugyanis nemcsak dalcsoportokat-műfajokat különít el és nem is csak helyzetek-alkalmak dalteremtő-szö- vegmeghatározó hatását regisztrálja. Sokkal de sokkal fontosabb ennél, hogy a kiváló érzékkel létrehozott kategóriák szerencsésen jellemzik, illetve magukba sűrítik azokat a társadalmi élettényeket is, melyek — végtelen változatosságuk ellenére is tipizálhatóan — a dalok érzelmi forrásai. Azaz Órtutay és Katona kategóriái a paraszti élet alapvető létélményeire utalnak, Hódi Sándor úttörő szociálpszichológiai kutatásai szerint értve a szót: azokra a társadalmilag meghatározott, s történetileg motivált kollektív kifejezési lehetőségekre, amelyekben az egyén eligazíthatja, el tudja helyezni, meg tudja érteni, egyszóval racionalizálhatja, észjárása törvényeinek megfelelően földolgozhatja a maga megismételhetetlen és a jelenségek szintjén reménytelenül irracionális érzelmi tapasztalatait. „Lírai népdalaink egyik varázsa — összegezi (Hódi kutatásaival egybehangzóan) Ortutay mesteri bevezetője — éppen az, hogy az egyéni érzelmet, annak minden finom árnyalatát, rezzenését úgy tudja kifejezni, hogy az egész közösség is magáénak érzi.” S csakugyan, lapozgatva a bölcsődalok, gyermekmondókák, párosítók, fonódalok, szerelmi dalok, bordalok, táncdalok, átokdalok, keservesek, siratóénekek, bújdosóénekek, vándordalok, 48-as dalok, katonadalok, pásztordalok, betyárdalok, rabénekek, szolgadalok, aratódalok, kubikosdalok, summásdalok, panaszdalok minden elképzelhető érzelmi szituációt megvilágító változataiban, fokról-fokra nő az emberben a bámulat a dalokban megnyilvánuló egyéni kiforrottság, személyiség-tisztelet, hetykeséggel határos büszkeség, öntudat s a másik emberre figyelő lelki finomság, emberiesség, kollektív kötelességtudat, felelősségérzés, nyelvi tudatosság művészi összeegyeztetése iránt. A dalokban tükröződő — mondjuk csak ki bátran — magas rendű kultúra iránt. Olyan műveltség képe bontakozik ki ezekből a dalokból, ami — gyakran egyenesen pokoli körülmények ellenére — reális tájékozódási és elhelyeződési lehetőséget tudott teremteni a benne, s általa élőknek érzelmeik és közösségi hovátartozásaik világában. Reálisat, azaz olyant, amiben definíciószerűen benne, foglaltatik a lázadás mindenféle embertelenségek s társadalmi igazságtalanságok ellen. „Nem kell a szegényt bántani! / Útjára kell bo- csájtani, / Mert az vissza szokott jönni, / Nagy károkat szokott tönni,” — vallja a 23 szám alatt közölt panaszdal. Hát ezért is annyira fontos Ortutay Gyula tudós elemzésekből leszűrt megállapítása, „hogy a parasztság körén belül szinte kizárólagosan, mindenesetre döntő többségben a szegényparasztság volt a népköltészet alkotója és őrzője”. Ámde ez az alkotáslélektani jól-lokalizálható- ság — figyelmeztet rá ismételten Ortutay — sohasem elszigeteltség s elzárkózás! „Ahogy a népdalok dallamai is mutatják a különféle történelmi-társadalmi rétegek ajándékait, s ahogy a 79
