Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 9. szám - MŰVÉSZET - Hatvani Dániel: Optika és társadalom

MŰVÉSZET

OPTIKA ÉS TÁRSADALOM

Egy nyíló virág, vagy egy hulló falevél jól komponált, tónusos rajzában életfilozófia sűrűsödhet. Múlandó élethelyzeteket rögzíthet — ha másra nem, a megértőnek elképzelt utókorra kacsintva — a riport- és a dokumentumfotó. Seregnyi emberközpontú tudomány — pl. a néprajz — nem nélkülözheti a fénykép hitelesítő erejét.

De mit kezdjen az optika a társadalmi erőtér képileg meg nem fogalmazható — nem a láthatóság síkján értelmezhető — örvényléseivel? A társadalmilag meghatározott emberi gesztusok tömegeivel? Közösségi gonddá, gondolattá lehet-e indukálni illékony és szétfoszló indulatokat? Pusztán a fényérzékeny lemez segítségével? A kérdések fokozhatok, akár az abszurditásig, de tény: aki fotográfust valaha is megigézett bármely köznapi embermiliő, s abból a korra jellemző üzenetet vélt kihallani, az megpróbálkozott az alig lehetségessel. Mert végülis nem lehetetlen képzeteket felkelteni, s eképpen társítani esendőségeinkről, ellentmondásainkról, magatartásunk ellenőrizhetetlen rugóiról, a „másképp is lehetne” igényét csírájában megfogalmazó életvitel képtelenségeiről; csak mindehhez a felületnek ama darabjait kell megtalálni, melyek alatt a mélység rejtőzik. Azaz; a való élet kósza jéghártyái helyett a jéghegyek kiálló egykilencedére kell rábukkanni.

Valljuk: a fénykép kétdimenziós látványa manapság is hasznosan nemesíthető közösségi érvényű látomássá. Ennek«igénye, bár kimondatlanul, jelen van, s folyóiratunk ezért is ád helyet az újból megizmosodni látszó szociofotó legfrissebb alkotásainak: a fővárosi Fiatal Művészek Klubjához tartozó fotósok, s rajtuk kívül néhány „magányos” kísérletező fényképes vallomásainak. Célunk e felvételekkel is az, ami írásos szociográfiáinkkal: a konvenciók ködfüggönyének feltépésével láttatni azt, ami látásra érdemes, aminek meglátása szükséges és halaszthatatlan.

76