Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - KÖZÖS MEDERBEN - Srágli Katalin: A vogul népköltészet nyelvéről
Munkácsi Bernát szerint a „Réves faluja révébe érkezett” és hasonló alakzatok nagyon primitív, kezdetleges kifejezésformák. Szerinte természetes, hogy a réves falunak van réve, az ajtós háznak „ajtaja”, minden hajónak „közepe” minden várnak „möge”, minden jégnek „jégfödele”. Ez természetesen nekünk is kézenfekvő, de ezek az elemek rendkívül zeneivé teszik a verssort. Az ilyenfajta jelzők is jellemzői a vogul népköltészetnek. A versek hanghatásukat tekintve általában közel állnak a zenéhez, ezért szavaikat nem tanulmányozhatjuk eredeti környezetükből kiszakítva. Feltétlenül meg kell vizsgálnunk eredeti környezetüket is, amelyből kitűnik, hogy a műalkotások szavai részben a hajdani gondolkodást, szerkesztési elvet is tükrözik. Itt kell tehát megemlítenünk a vogul népköltészet egyik fontos jellemző vonását, a párhuzamosság elvét. Ez a jelenség sok nép költészetében előfordul. Az ismétlésnek mint zenei elemnek, különben is igen nagy szerepe van. „Kizim sana hotoz alam Yok babacam yok, yok, Kizim sana potim alam Yok babacam yok, yok, Kizim seni kocaya verem Can babacam can, can.” Nem véletlenül idéztem a török dalt. A vers első, harmadik és ötödik sora mutat erős egyezést, a második és negyedik sor pontosan megegyezik, a hatodik sor pedig a „can” háromszori ismétlésével párhuzamban áll a „yok” hasonlóan hármas egységével. Jacobson a „Grammatikai párhuzamosság a népköltészetben” c. tanulmányában gyakran hivatkozik a török népköltészetre, amelyben a párhuzamosság elve nagyon erősen érvényesül. Behatóan foglalkozik mindazokkal a kutatási eredményekkel, amelyek a párhuzamosság rendkívül gazdag változatait taglalják a finnugor költészetben. Austerlitz utal a költői párhuzamosság magyar nyomaira. Ez és Steinitznek a nyugati finn és mordvin szóbeli költészet hasonló mintáira vonatkozó észrevételei egy közös finnugor vagy éppen uráli hagyományra engednek következtetni, miként ezt Lotzjános fel is veti egy szajáni-szamojéd dal elemzésében. Nem tekintem feladatomnak, hogy a költészeti formákkal behatóan foglalkozzam, hiszen elsősorban a nyelvi megjelenés érdekes számomra, ezért a különböző párhuzamossági fajtákkal nem foglalkozom, csupán azt szeretném aláhúzni, hogy az ural-altáji és a finnugor népköltészetben ez az ősi jelenség igen gazdagon van jelen. Ez különben is túl bonyolult formai feladat lenne, hiszen az ősi kínai költészetben is huszonkilenc különböző válfaja van a párhuzamosságnak. A „Falufő Híres Nő” című versből emelek ki néhány párhuzamot: „Falufő híres Nő, Városfő híres Nő ...” Az eltérés csupán a falu és a város szóban van. Ez ismét arra a kérdésre emlékeztet, amelyet hat, hét és egyéb számok, a hosszú és rövid idő számunkra különös kavarodásáról már említettem. Jóllehet számunkra első látásra logikátlannak tűnik, ha azonban távol élő nyelvrokonaink évszázadokkal ezelőtti helyzetére gondolunk, tudnunk kell, hogy a piciny települések messze feküdtek egymástól, és így: a fontos maga a település volt, vagyis nem lehetett lényeges az, hogy faluról vagy városról beszélünk. A vers általános dolgokat mond el egyedi köntösben. A falu és a város hangsúlyozott keverésében azt is érzem, hogy az az igazság, amit a vers magában hordoz, mindenütt érvényes. Hogy mindezt mennyire világosan érezhette a verset létrehozó közösség, az az idézett két sor folytatásából is kiderül: 70
