Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Sz. Lukács Imre: Út a homoki tanyákról

Részegen jött egyik gyerek iskolába, rögtön szóltam a szüleinek. Nevettek; jópofa lehetett Lajoska, disznótor volt, fölhajtóit három fülespohárral.

— Nem akarnak innen költözni a gazdák. A homokba ragadtak, a szegényebbje, a gazdagabbja sem mozdul. Engedély nélkül építkeznek, büntetik, bírságolják őket, a ház árába kalkulálják, aki pénzt, erőt, fiatalságot fektetett a homokba, az nem hagyja el. Sorolhatok embereket, építkeztek Mórahalmon, Ásotthalmon, egy távolság innen mindkettő, a tanyát mégsem hagyják. Van módos paraszt, írni, olvasni világéletében nem tudott, bánkódik, hogy nem számolhatja a pénzét, abból van dögivei. Két kocsi van a családban, de nem esznek, csak krumplit, képesek elmenni lakodalomba ócska, kopott ruhában. A környezet hat ránk, amikor ide kerültem, tizenkét esztendeje, éjjel kettőig olvasgattam, lámpafénynél. Nem, nem adom fel önmagamat, elmenekülök. Van villany, televízió, kicsit könnyebb, de a homoki siványság, visszhangtalanság, lakásgond riaszt, fenyeget. Feleségem hat éve él mellettem, nő a fiunk, nem hagyhatjuk ilyen körülmények között, ilyen környezetben.

— Egyikük megkérdezte: tanító úr, mennyi magának a fizetése? Kétezerötszáz forint. Kifizetem mellényzsebemből, ne tanítsa a fiamat, maradjon a földnél. A magáé tudomány? Állna a fa mellé. Fantasztikusan sokat dolgoznak, éjjel kettőig fűzik a paprikát, négykor kelnek. Öntözik a földet, fóliával takarják, csak pénz legyen. Ez a homoki világ színe-java, itt termesztettek először földiepret, retket. Nem tudnak mit kezdeni önmagukkal, lehetőségeikkel, a pénzükkel sem. Akinek tőkéje van, szava van. Akad szegényember 11 hold földdel, mert önállóan nem tud létezni, napszámos, tedd ide, tedd oda. Három családja van, a kislányát tanítom, jóravaló gyerek, télen-nyáron lakkcipőben jár, nyitott szárú lakkcipőben. Egy napszámon adnának új lábbelit. Öröklődik a púp, a szegénység.

Régi iskola. Két épület. Két tanterem. Négyen tanítanak; pedagógus házaspár, pedagógusnő és képesítés nélküli tanítónő.

— Menni akarunk az urammal, és három gyerekünkkel. Nőnek a kicsik, mégse élet ez, bevásárlás, lakásgond, soroljam? Pestről vergődtem ide, a férjem Békéscsabáról, tizenkét éve. Nem tudok tovább várni, sokszor hiszem, azonosultam a környezettel, a tájjal. Megroppantam, nincs tovább, még csak annyit akarok, hogy innen kitörhessek. A Pál utcai fiúkat árultam az iskolában, a tíz forintos könyvet olyan szülő küldte vissza, akinek van pénze, dupla falas tanyája, a faluban módos háza. Drágállta. Összeszedtem a gyerekeket, gyerünk Pestre, lássanak világot, nézzenek szét a vidámparkban, állatkertben, száz forintért. Sírt az egyik kislány, nem engedi az anyukája; ott is csak házak vannak, kislányom, inkább veszek néked fehér harisnyát!

— Kitűnő tanulómat nem engedték tovább. Beszéltem apjának, anyjának, falrahányt borsó, otthon kellett maradnia, vállalnia szülei gondját, örökükbe lépni. Más meg taníttatja kislányát, mert úgy jobb partit csinálhat. A Balatonon pár száz forintért nyaralhattunk, micsoda lehetőség! Elvihettem mindet? Ki legeltette volna akkor a teheneket?

— Az alsótagozaton nyolc elsőosztályos tanul, jövőre négyre számítok. Tanyaiak. Nehéz a felfogóképességük, a képzeletviláguk kicsi, magyarázhatom órákig, mi a villamos, a folyó, a hegy. A televízióval többet tudnak a világról, de kifognak rajtam számolásban, húszig eljuthatnak.

— A gyerekek bóbiskolnak az órán, dolgoztatják őket odahaza. Szokás. Két-három napot hiányoznak munkaidőben, napszámos ritka, és méregdrága. Legfeljebb mulasztásért megbüntetik a szülőket. Az egyik belterületi iskolában 240 gyerek közül 27 kapott elégtelent. Jóval többet lehetett volna megbuktatni.

65