Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Messzi lát a falu szeme
— Hogy van öltözve, és nem részeg-e. — Na és, aki elmegy a randevúra, utána beszámol ...? — kérdem tréfásan, de ők komolyan válaszolnak. — Nem kényszerítjük, de elmondja. — El? — El hát. Valakivel meg kell beszélni ezt. Nem bírja az ember magában tartani. — De egy randevún, egy fiú és egy lány közt történhetnek olyan dolgok is, amik csak rájuk tartoznak. Kettejükre. Azonnal megértik. Tiltakoznak. — Rendes lányok vagyunk! Ne gondolja, amiért Pesten élünk, már mi is olyanok vagyunk, mint a pesti lányok . . . Vigyázunk egymásra. Értem. Vigyáztak egymásra. Öt éve jöttek el a falujukból, s az öt év alatt egyikük sem ment férjhez. — Milyen gyakran járnak haza? — Kéthetenként. — Mindenki? — Együtt megyünk, együtt jövünk. — Otthon is együtt...? — Nem. Otthon nem. Az állomáson elválunk, és vasárnap este az állomáson találkozunk. — Ha valaki maguk közül rosszul viselkedne, otthon elmondanák? — A Klári — mondja egyikük. De a többiek lepisszegik. — Nem viselkedik közülünk senki rosszul. — Ki az a Klári? — kérdezem. Csönd. Aztán nagysokára valaki kiböki. — Hát... ő is velünk volt. . . Tizenegyen jöttünk fel Tisza . . ból. Klárit, azaz M. Károlynét Újpest egyik kis kertes családi házában találtam meg. Pontosabban: az udvarán. Pelenkákat teregetett. — Jaj, a szálló! — kiált fel, amikor megmondom, onnan jövök. — Hányszor álmodok róla! Kiabálok, és Karcsi felkölt, hogy ne kínlódjak tovább. — Olyan rossz emlékei vannak a szállóról? — Nem a szálló rossz, hanem az a tíz boszorka! Rosszabbak, mint a falunk. Pedig az is teli van boszorkánnyal. A vénasszonyok folyton az utcán mászkálnak, lesik, ki megy arra, hogy van felöltözve, kit lehet megszólni. — Na, de a szállón csupa fiatal lány. — Sokkal rosszabb! Százszor rosszabbak. Karcsit a Makk Hetesben ismertem meg, oda jártunk a szállóból táncolni. Fölkért, udvariasan bemutatkozott, egész este együtt táncoltunk, és haza is kísért. A szállóban azonnal elkezdődött a faggatózás. Hány éves, mennyit keres, mi a szakmája, mjket beszéltünk. Elmondtam. Aztán Karcsival egyre gyakrabban találkoztunk, végül már mindennap. Ez nekik nem tetszett. Hogy kilógok az együttesből, hogy már semmit nem mondok el. Hogy nem utazom haza, velük, hanem Karcsival töltöm a hét végét. Egyszer színházban voltunk, a József Attilában, és nem mentem haza, a szállóra, hanem ide, vagyis Karcsihoz. Reggel hatra innét mentem dolgozni. Hogy ott mi volt! Már az öltözőben nekem támadtak mind a tízen, úgy megvertek, hogy aznap dolgozni se tudtam. Nem sül ki a szemem? Nem félek a falu nyelvétől? — A falujuk innen több mint száz kilométer — mondom. — De ők hazajárnak. És az az első: elmondani, ki hogy viselkedik Pesten ... Amikor legközelebb hazamentem, anyámtól akkora két pofont kaptam üdvözlés helyett, hogy 38
