Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - Varga Csaba: Az utolsó nap (elbeszélés)
VARGA CSABA AZ UTOLSÓ NAP Deák úr most is nehezen ébredt fel, a csörgő óra sokáig berregett. Hajnali pokoljárás után nyitotta ki a szemét. A lehúzott redőny rései között élesen tűzött át a nap. Ismét kiszáradt szájjal riadt fel. A derengő szobában olyan illúziója támadt, hogy kint, a város felett felhőtlen és szeplőtlen az ég. A kisasztalon álló órát maga felé fordította. Tizenegy múlt kilenc perccel. Deák úr betöltötte már az ötvennyolcadik évet; a hónapok kíméletlen tempóban követték egymást, túlságosan gyorsan telt el az élete. Napok óta azon gondolkodott, hogy kanyargós sorsa most észrevétlenül a végéhez érhet. Utolsó betegségének első éjszakáján arra a megállapításra jutott, hogy az évek pergése sebes morzsolódás volt. Kevés olyan öregedő ember van, aki egyetlen alkalommal is elképzeli, hogy a halál mikor éri őt utol. Deák úr csak azt tudta mindig, hogy másnap virradatkor mit akar. Nemrég ködösen sejti, hogy mi lehet vele később, de a később időtlen, mert lehet holnapután vagy akár húsz év múlva is. Minden lehet még. Talán a halál is. Deák úr újra becsukta a szemét és kéjesen kinyújtózkodott, mert szeretett tétlenül feküdni, úgy, mintha semmi dolga és semmi baja nem lenne. Egyre határozottabban érezte, hogy szabadsága nem egyéb, mint könnyű felejtés vagy reggeli ábrándozás. Tiltakozása gyakran merengéssé tompult. Betegsége óta egyre erősödött benne a vágy, hogy heves mozdulattal szétszakítsa a felejtés sötétítő függönyét. Talpa a hűvös ágytámlát érte, karját a feje alá tette, először nem akart gondolni semmire, de kormos kályhacső jelent meg képzeletében. A cső nagyon ismerősnek tűnt, talán az ostrom idején látott ilyet a pincében. Abban bizonyos volt, hogy a cső hosszú és kanyargós, talán félig kivájt alagút, esetleg elgörbült puskacső. Megint úgy érezte, hogy élete ilyen piszkos, füstös kályhacsőben telt el, ahol nem csinált egyebet, mint kúszott és araszolt, folyton csak előre, azzal a téves tudattal, hogy nincs semmilyen csőben, vagy vakondlyukban. Ritkán van kedve tekergő sorsát értékelni, mégis állandóan gondolkodik, nem akarja már hazugságokkal táplálni életét. Sokszor azonnal és kímélet nélkül tisztázni szeretné tévedéseit, de az azonnal folyton időtlenné tágul, a gyorsított önpert elhalasztja. Csak a kíméletlenség utáni vágyat őrzi meg. Ma hajnalban, három óra előtt érkezett haza, még leült a meggyfa íróasztalhoz, mintha dolgozni akarna, de nem csinált semmit, fejét vasgolyóként tenyerébe ejtette. Hamar elnyomta az álom, mielőtt magához tért volna zavaros víziókat látott, okkersárga színekkel birkózott. Közben felrémlett előtte, hogy máris hatvan éves lesz, értéktelen öregember, akit szörnyű semmittevésre ítélnek. Egyáltalán vége lehet mindennek, de ennél a feltevésnél megrázta a fejét és elűzte a halál lehetőségét. Csak azok félnek a váratlan elmúlástól, akik reménytelenül elégedetlenek önmagukkal. Az íróasztal mellől émelyegve kelt fel. Fázott. Kívül-belül remegett, olyan üres boroshordó volt, amelyen meglazultak a vaspántok és a dongák önállósították magukat. A kifényesedett pincérnadrágból nehezen bújt ki, mert hozzátapadt kiizzadt testéhez. Gyorsan kibotorkált a fürdőszobába és a foltos alsónadrágban ráült a kád szélére. A gőzölgő vízben fehérebbnek, szűziesnek látszott a teste, csak ágyékánál és mellén fe- ketéllett a göndörödő szőr. Hasa hájas és puffadt volt, mint kövér és vénülő asszonyoknak. A fürdés valamennyire felfrissítette, de tarkóját újra súlyosnak érezte.
