Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 9. szám - Szalai Csaba: Lehozom padlásról (vers)

SZALAI CSABA

LEHOZOM PADLÁSRÓL

poros bibliáját mégegyszer, utolszor a megkeshedésnek kéménye tövéből, hol kihullt saroglya és a dögszalonna hintázik az idő rágó műfogának. Fönt is temető van, mint koporsó zsuppja dong a tél rádobott, visszhangos göröngye, — fölsíród én vagyok, én a gyermek-bánat, pedig nincs, nem is volt szemeimnek könnye.

Lehozom padlásról poros bibliáját, míg jegenyefái istenhez nőtt vonók, húzzák az egyinges, itatott legények talpa alá támadt Dózsa-népindulót.

Lélek aljába ült bugakóró sípok, gyűlnek el odáig karbunkulus békák, zsombékos mély dombok dobogásaikkal megnyitják Mumm-sziget nomádi beszédét.

S megnyílik a föld is — oly időtlen rívás halIik föl beszakadt jobbágyi melléből —, zsellérek csutkakúp kriptái ütköznek Magyarország minden szaggatott ízéből. Kaszák is feldöfik, tál lójára állva kelnének a hóttak nagy határ menetbe, vinnék lapossá nyűtt, réti csontjaikat senkit se bántani, föl az idegenbe. És egy rongyos árnyék ottan szót ért velük: ím a kor hallóit bántja már e rívás, aki egyszer vádolt mint a tűzzel írás, ím a sinka-ember nem az ő emberük. Lehozom padlásról poros bibliáját — holnapot kuporgat, holdat is derenget — jó szavakkal fukar egyszeri világnak. Lehozom, nem késő, most még a cserépvíz átolvasó gyűszűs ujjhegye kopogtat, de mint két bogárka mattfényű fedélen vaklálója lennék mindenik lapodnak. Vaklálója lennék? Tán inkább látója.

— Hódító füst tódul mezők huzatából. — Irgalmazni, ha fog nékem majdan e Könyv, viszlek a padmalyos, félig-elmúlásból.

Viszlek, véled lépek a sár bakancsában, halálodon meg se riadt nép hadd lássa — sárga dália-fő őskori szirommal hullni kezd s megszakad fönn egy balladás-fa.