Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: Szilágyi István: Kő hull apadó kútba
gének gondolata előreutal A gyáva, az Elveszett paradicsom és az Oszlopos Simeon problematikájához. Olykor-olykor sötét színek festik komorrá a világot. „Züllésre, hazaárulásra alkalmas fajta” a magyar — szorul el a Hazátlanok írójának szíve; újabb népítéletre volna tán szükség, „el kellene már bánni ezekkel a Bakcsiékkal” — osztozik az Anna haragszik hősnőjének újgazdagokat megvető ítéletében, és természetes kívánalomnak tartja azt is, hogy az embernek legyen jó szava a világról (Amiért verekednek). Sarkadi Imre novellisztikájának ez a szakasza az ötletek felvillantásáé, az erőgyűjtésé. Téma szerint is nehezen csoportosíthatók ezek az írások. Legjobban az jellemzi őket, hogy mindegyik erkölcsi problémákat vet fel, mindegyikben a sok vonatkozásban meghatározott ember áll a középpontban. A fő kérdés újra az, ami már az induláskor meghatározó szerepű volt: hogyan kerülnek szembe az ember magaszabta erkölcsi normái a társadalom erkölcsi normáival (Beszélgetés a jövőről). Sarkadi válasza annyiban más, amennyire a társadalom is más lett, s amennyire tapasztalatokban maga is gazdagodott. Embereszménye nem változott. Mint a Farkaskaland hőse, szemtől szemben, nyíltan akarta elfogadni ő is a világ új kihívásait. Értelmes emberi cselekedetekre, értelmes emberi világba vágyott, ide akarta fel- küzdeni magát 1956 megrázkódtatásai után. „Tragikus — mondja Czine Mihály a kötet előszavában —, hogy az ember akkor veszett el, mikor az író már megnyerni látszott a csatát.” (Szépirodalmi, 1975.) MÁRKUS BÉLA SZILÁGYI ISTVÁN KŐ HULL APADÓ KÚTBA A múltidéző szándékot s a téma érlelődését már az 1971-es Jámbor vadak c. kötet sejteti. Ott ugyan kamaszkorát faggatja az író, de a Jaj- don név és Séhaj, az öreg csősz figurája is megjelenik. Az 1974-es Utunk Évkönyvben megjelent szülőföld-vallomás pedig a készülő regény gondolati fölvázolása: „Az a hajdani (kisváros), melyet több mint húsz esztendővel ezelőtt odahagytam nyolc csurgójával, elnémult tímárműhelyeivel s szürkületek hamvában vonszolódó tehéncsordáival — mostanában egyre gyakrabban kísért. . . annyi bizonyos, a KÖZ fogalma itt elég dohos le- heletű s kényszerízű volt: közkórház, börtön, köztemető .. . Arcukat néha magam előtt látom, régvolt zilahiaknak. Sorssal elégedetlen, s rajta változtatni legtöbbször mégis képtelen emberek. Nem a kultuszok földje a Szilágyság, annyi bizonyos. Nem is a mítoszoké.” Új művében Szilágyi István — hőseivel együtt — múltját, szemlélete, egyénisége eredőit kutatja a századforduló, s Zilah (Jajdon) megelevení- tésével. Elsősorban azt vizsgálja, hogyan torzítja el a személyiséget az öntörvényű, egyedi érdekekre széthulló, s így a közösségteremtés- és a fejlődésigényt kizáró kisváros megkövesült rendje. Ez a detemináltság béklyózza még a bezártságát fölismerő, elégedetlenségig eljutó emberi sorsokat is. Mert az „átkos” egyed ül valóság, a társadalmilag meghatározott cselekvésképtelenség csak elvetélt próbálkozásokat eredményezhet — szükségképpen vezet az elhulláshoz. E hármas alappillér szilárd összefogó ereje sikerrel egyensúlyozza a szerkezetben mutatkozó lazaságokat; az idősíkok, emlékezetdarabok, belső monológok olykor esetleges váltogatását. Korábbi műveiben (amelyek sejtették az itt kibomló tehetséget) sem az olvasmányosság vonzotta: a történés már akkor is ürügy volt, hogy elmondhatók legyenek a gondolatok. A bűnügyi esetnek kijáró izgalmat, a fölszíni érdekességet könnyedén hárítja el: az első oldalakon tisztázódik a tulajdonképpeni cselekmény: Szendy Ilka, a kihaló céhes-polgári tímárcsalád utolsó sarja szeretőjévé teszi Gönczi Dénest, a szőlőművelő napszámost. Ez a családnak élő, falujában becsületes hírű ember menekülne a kettősség zavarából, a megalázó viszonyból. De Amerikába (mert hová, máshová?) indulása előtt, az utolsó szeretkezés estéjén a lány leszúrja. Még e lidérces éjszakán az udvar kiapadt kútjába veti a holttestet, aztán az idegek teljes megbomlása, a vég beteljesedéséig kővel temeti halottját. Az epikus hagyománynyal szakítva, nem mesélni akar az író, hanem — ahogy a két utóbbi romániai magyar „nagy regény” (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér és Bálint Tibor: Zokogó majom) — földeríteni az ember tudatos akarása és az objektív természeti-társadalmi törvényszerűség egymásra hatásának bonyolult szövevényét. Ezt a szándékot az író áttételeken keresztül valósítja meg: az emlékezés idősíkokat átrendező technikájával, a különböző társadalmi szférák hatásmechanizmusainak egymást keresztező bemutatásával. A történelmi—társadalmi—lélektani összefüggések kibogozásának, láttatásának vezérlő motívuma egyetlen személyiség mikrokozmoszának elemzése. Ilka (aki Németh László, vagy akár Flaubert, de Maupassant nőalakjainak is utóda) önvizsgálatra kényszerül. Saját énjét kutathatja csupán, hiszen sokszorosan kívülálló. Már a más társadalmi réteghez tartozó szeretkező társ (számára inkább eszköz) választásával megsértette a múltjába merevedett Jajdon értékrendjét. S ez ellen vét a gyilkossággal is. Be sem illeszkedett ebbe a — kiüresedett, ezért pusztulását előlegező — rendbe: a talmi társasági élet örömtelen, értéktelen az ő mást váró fiatalságának. így, e közösség nélküli közegben szükségszerű, hogy magára maradását, végzetét sietteti menekülni vágyó, szabadulni kívánó cselekvésével. A haladás áramától elmaradt, múltja morzsáin tengődő, egymás nélküli—egymás mellettiségre kárhoztató kisváros halálra ítél minden törekvést azáltal, hogy determináló hatása révén a belőle kiszakadni akarók eleve embertelen eszközöket 87
