Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - MŰVÉSZET - Lukácsy András: Jelenidejű színházi művészet Kecskeméten
tőség számára, hogy elképzelését a modern rendezői színházról szuverén módon valósíthassa meg. Változatlanul azt gondoljuk azonban, hogy ennek a vállalkozásnak igazi próbája nem a szőkébb szakmai vélekedés, nem is a sajtósiker, hanem az a körülmény, hogy tovább tudja-e ápolni a színház előnyös közönségkapcsolatait. Az elmúlt évadról ezért csak mint átmeneti periódusról beszélhetünk, amelyet a korábbi esztendők determinálnak, és amely nem csekély ígéretet hordoz magában a jövőre nézve. Minden művészi vitán és személyi konfliktuson túl azonban kétségtelenül Ruszt József színházát látjuk kiépülni ezekben az esztendőkben Kecskeméten. Mi határolja be ezt az önálló színházi világképet? Egyfelől a rendező erős befolyásoltsága az avante- garde törekvésektől: Artaud hatása és Grotowski pszyho-dinamikus színházának hatása (amely korábban a budapesti egyetem amatőrjeinek Universitas együttesénél jutott leghatározottabb kifejezésre). Másfelől determinálja az a körülmény, hogy Ruszt tisztában van azzal; egy megyei székhely társadalmilag erősen meghatározott közegében dolgozik, és ezt az adott közönségfaktort kell figyelembe vennie munkájánál. Jellemző módon művészi igényességnek és közönségelvárásnak ezt a közelítését Ruszt nem a műsorrenden belüli esetleg elvtelen engedményekkel akarja megvalósítani, hanem az ezzel párhuzamos szervező és nevelő munkával. Bizonyára nem véletlen, hogy főként az új intelligenciára épít, s munkájában nem utolsó sorban a diák-közönségre alapoz. Hogy számukra szervezi meg az Iskolaszínházat, bevezetendő új publikumát a műalkotás keletkezésének mechanizmusában. Hogy ugyancsak a fiatalokra baziroz a környező országok drámairodalmára kitekintő kamaraszínház, a Kelemen László színpad munkájában. Aligha véletlen, hogy ennek a társulatnak alkotó légkörében született meg a Tanyaszínház gondolata, és hogy ez a színház tartja meg talán mindmáig a legtöbb táj-helyet. Látnivaló, hogy önálló művészi elképzeléseinek és a közönségelvárásoknak kétségtelenül meglevő divergenciáját a rendező nem elveinek feladásával, hanem erőteljes és dinamikus művészi nevelőmunkával kívánja megszüntetni. Dinamizmus és türelmetlenség —talán ez a két kulcsszó Ruszt színházának (és végül is valamennyi, a fiatalabb évjárathoz tartozó színházvezető munkájának) megértéséhez. Olyan attitűd ez, amely nem nyugszik bele az adott helyzetbe, amely formálhatónak és formálandónak tartja a társadalmat, és annak „reprezentatív mintáját”, a nézőtéren ülő közönséget is. Ez a fajta változtatásra irányuló szándék munkál az Iskolaszínház mögött éppúgy, mint a nagyszínpad minden sikerült Ruszt-előadásának egészséges művészi sokkhatása mögött. Ebből következik továbbá, hogy ez a színház alapvetően közösségi. Befelé is, mert a színészi csapatmunkára épül (elsősorban a fiatalokra), az adott művészi ügy érdekében végzett alázatos együtt- munkálkodásra. A társulat jelentősen fiatalított és fokozatosan magába integrálja a megújulásra kész színészi derékhadat, illetőleg kiveti a megcsontosodott ízlésűeket. De közösséginek mondható kifelé is, mert a magas hőfokú művészi élmény együttes átélését igényli a közönségtől. Érzelmi és intellektuális azonosulást. Azt lehet mondani ennélfogva, hogy bizonyos szelektív munkát végez ez a színház a publikuma körében is, nem törődve bele a provincializmus semmiféle megnyilvánulásába — az ízlés vonatkozásában a legkevésbé. Az effajta művészi maximalizmus tiszteletreméltó eredményeket hozhat, s valóban az együttesnek jegyzik néhány igen emlékezetes produkcióját. Főképp a modernizált és a korszerű színházi hatások segítségével ismét általános érvényűvé emelt klasszikus-bemutatók terén. Nagy szakmai vitát kavart például két év előtti Ruszt Troilus és Cressida-előadása — amely egyben eddigi Shakespeare-rendezéseinek is legjobbja —, és a közönség is elfogadta. Magas „árfolyamon” jegyezték Don Carlosát, amely a schilleri szöveg és látásmód romantikus túlhatásait letisztítva, az érzelmi ütközések alapmotívumaiból szinte egy passiójáték egyszerűségét valósította meg. Több városon átívelő O’Neill-ciklusát koronázta a tavalyi Boldogtalan hold, szintén a szerző érzelem-archetipusai- nak felmutatásával és általánosításával. (Ebben az előadásban nyújtott — az alkatához legközelebb álló szerepben — legegységesebb alakítást a nagy várakozással fogadott vendég, majd tag, Gábor Miklós; és a női főszerepben itt tért vissza diadallal a színpadra a már-már elfelejtett Pécsi Ildikó). Ruszt idei munkái már talányosabbak. Jelentős művészi tettként üdvözölte a szakmai közvélemény Racine-rendezését. A Berenikében a nem könnyen megközelíthető francia klasszikus méltóságteljességét igyekezett megközelíteni; nála szokatlan módon a tiszta irodalmi tragikum felé fordult. Fordulat lenne ez ízlésében vagy pályáján is? Az előadás ismét Gábor Miklós és a színház fiataljainak sikerét hozta, de a vállalkozás különössége és néhány szereposztásbeli tévedés a nézők előtt rontotta az előadás esélyeit, és így a produkció nem vált közönségsikerré. Másik rendezése, a Csendes Don kettős kísérlet volt. Megpróbálkozott azzal, hogy az áradó solohovi nagyepikát drámai jelenetekbe tömörítse, és azzal is, hogy — egy narrátor közbeiktatásával — a forradalmi átalakulást egy mai megfigyelő szemüvegén át láttassa. A produkció meg is maradt a tiszteletre méltó kísérlet szintjén. Mintha a rendező keresné a továbblépés legjobb útját, amelynek során hű maradhat hitvallásához is, de vállalt társadalmi feladatához is egyben. Egy NDK-beli és egy igényes jugoszláviai produkció mellett (Marin- kovics Glóriája, jugoszláv vendégrendezővel) említést érdemel még a szezon magyar produkciója, Hernádi Gyula Csillagszórója. Kérdés marad továbbra is, s a Ruszt-féle színház alapproblémájára 83
