Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Szakolczay Lajos: Érték és folytonosság a jugoszláviai magyar irodalomban (Könyvek, irányok, alkotók)

Istvánról (A vers leleplezése) írott portré-kísérlet revelálja. Végei mindkét esetben úgy érezte, hogy folyóiratban megjelent tanulmánya — éppen a vizsgált költők lírafejlődése miatt — nem mutatná a valódi arcot, illetve a tegnap elhangzottak ma már némelyütt anakronizmusnak hatnának, s ezért esszéit módosította. Igénye, a folyton-alakulóban is megragadni az esztétikailag örök törvényt, nem más mint következetes önmaga-vállalás: a személyes érzelmeken felül emelkedni tudó és akaró esztéta irodalom-szolgálata.

Ahogyan a Domonkos István-i vers „szívós ragaszkodással kapaszkodik a lét átlóiba”, miközben „megjárja a poklot” és (egy Végeli „nagyotmondással”) „hallja a szférák zenéjét”, úgy a kritikus újabb és újabb ismeret-lépcsőn —a kompozíciós rend megnyilatkozásával megvilágosuló információ skálán — tapogatva, a jakobsoni hang-jel-vers igézetében meg-megragad minden olyan pontot, ahonnan a továbblendülés már csak saját elemzési törvényei szerint lehetséges. Harmónia és életélvezet, boldogságot sugalló, örömmámorban fogant vers — Utasi Csabával ellentétben — Végeinél csak szükséges rossz; úgy tetszik, hogy a diszharmonikus mozzanat, a jelzésekig absztrahált kép jobban megragadja, mint a lírává oldott benső világ. Vagy tán a túlcsorduló, verset megingató érzelem elvetéséről van szó,

amikor az esszéista frappáns líra-értelmezését közrebocsátja? (

.........a költészet a csontok keresése

az érzelmek hústengerében.").

Ez az elemzést kijelölő, s annak irányát is meghatározó mód természetesen másképpen jelentkezik a gondolati váz teherbírását szem előtt tartva, különböző is a tanulmánykötet által megidézett költőknél. A Híd-örökséget még a hitetlenség-hit motívumai között őrlődve is vérében hordozó-megélő Gál László lírája, s a tartózkodó tömörséggel tüntető és az „élet nagy kérdéseit” a művészsors kérdéskörében koncentráló Pap József költészete — hogy csak a Symposion-nemzedék legjobbjainak példaképül szolgáló alkotókat említsük — ,ha csak a vékony illeszkedési felületen is, de találkozik.

Gál szocializált vallomása az öregedéssel puritánná, pontossá váló versnyelv a „csenddel és kimondhatatlannal viaskodó” Pap Józsefnek is sajátja. Pap József éppen nemrég megjelent kötetében, a Rendhagyó halászásban jutott el arra a magaslatra, ahonnan az „objektív látás szintjén” (Végei) a humanista ethosz, a világ és az élet teljessége mellett tesz hitet. Végei ezt a kiküzdött utat a konzervatív nyelvi struktúra és a szemlélet egysíkúságának meghaladásában látja, s mikor felfedezi e költészet megújulását elősegítő változást — „a hétköznapi nyelv fokozatosan felszívódott versnyelvvé” —, a Gál László költészetét a Symposion-nemzedék lírájával összekötő köztes térre, a líra kialakulásában inkább a fiatalokhoz tartozó, de indíttatásában és korai élményének bűvöletében Gál verseszményét kísértő Pap József katalizátor-szerepére utal.

Még akkor is erre a felfedezésre kell gondolnunk, ha a későbbiekben kiderül, hogy a Híd-nemzedék progresszív szárnya és azÚjSymposion közötti összekötő kapcsot az esszéíró a modernség csatornáit részben a szerb és horvát költészetből megnyitó Koncz István-lírából eredezteti. „A gondolati-absztrakciós formák, mint az arány, mérték, rend, törvény stb. kiemelkedő elemei költészetének” — olvashatjuk Az eszme élménnyé modellálása című Koncz-esszében —, és Végei bizonyítási alapul azokat a verseket, versidézeteket hozza fel, amelyekben az arány, tér, rend, törvény, szabály mint csak szó szerepel. S hiába a további okfejtés — „a fenti fogalmak jelentése összetett, rétegzett Koncz verseinek kontextusában . . .”—, az „elvonatkoztatott harmóniát” megtestesítő szómem jelentésárnyalatának — fogalmi egyensúlyának — gazdagságával van jelen, hanem csak egyszer „használt” fogalmi értékével.

A Koncz-esszé még valamire figyelmeztet (a módszer a többi írásban is fellelhető, így általános érvényű): a nagy nevek (Lukács György, Camus, Heidegger) és a tőlük vett idézetek sem tudják megnövelni az elemzett vers esztétikai színvonalába feltűnő gondolatmenet is inkább Végei filozófiai iskolázottságát jellemzi, mintsem a vers értékét igazolja. Ezzel eljutottunk Végei értéktudatosító szerepének, esztétikai eszmefuttatásainak problémáihoz. Ha a mű összetettségében, kvalitásaiban megfelelő értékű, nincs vita a megméretéskor, hiszen a már többnyire tudatosított — más elemző módszerekkel is feltárt — műalkotás, lírai életmű egy újabb közelítéssel csak gazdagodhat, eddig rejtett értékei is napvilágra kerülhetnek. Az egységes költői életművet hátrahagyó Gál László, a több kötetes Tolnai Ottó, Domonkos István, Fehér Kálmán és a két verseskönyvében is egyéni világot kiteljesítő Pap József ilyen alkotó. Koncz István egyetlen kötete azonban — értékének elismerése mellett —, aligha elégséges arra, hogy ily nagy aparátussal elemző, a megközelítés és feltárás számtalan módját alkalmazó esszének „megfeleljen”.,

A Gál László és Pap József költészetét megvilágító esszék mellé sorolandó a Korszerűség, paradoxon, játék és a A metafizikától a bele nem egyezés eposzáig című Tolnai Ottó, illetve Domonkos István költészetét vizsgáló tanulmány. A már korán „antipoétikus beállítottságú” Tolnai Ottó, verset elhagyó és kikerülő „nem-vers” világa egy új fajta, önmagát ellentmondásossá tevő versnyelv megteremtésére tesz kísérletet, amelyben a valótlanság, a meghökkentés, a logikátlanság és a váratlanság dominál. A modern költészet hatásait (Pound, Char, Kavafisz, Eliot, Slamnig, Soljan) egy sajátságos irónia megteremtése, a hétköznapi banalitás verssé emelése, a montázs-vars kialakítása érdekében, önálló leleménnyel, még tovább is fokozza. A dinamikus képteremtésre,filmszerű vágásokra berendezkedő líra-világot, s a belőle kikandikáló költő ironikus megnyilvánulásait Végei telitalálatok70