Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 1. szám - Csató Károly: Tegnapi hamu (Elbeszélés)

öreg is felhagy a lakáshistória feszegetésével. Nem igaz, megfordult a gyomrom, velem a világ, azt hittem menten széttöröm a vörös kövér fején a boroskorsót és bánom is én, akasszanak föl . . . Lehordtám mindennek, de erre ő emelte fel a hargját, hogy én csak üljek a seggemen és örüljek, hogy egyáltalán élek és próbáljam megérteni a kis eszemmel, miről van szó, s ha korábban nem voltam olyan finnyás, akkor most az egyszer még kibírom — és mondta, folyt belőle a szó, még hétszentségeit is, hogy meg akarom játszani a tehetetlent és nekem ebben az ügyben nincs jogom megjátszani. Teljesen begorombult, nem hagyott szóhoz sem jutni. Mondom neki, én ezt nem bírom úgysem végigcsinálni, van elég hatalma ahhoz, hogy erre használjon fel mást, mert az ügyben ő is sáros. Mondtam, a kis Anna nagyon megfelelne erre a célra, még nem is igen venné zokon, pláne ha a főnöke javasolná, és az eredmény akkor is ugyanaz, vele is elkaphatná az Öreget és ne akarjon engem ezzel kikészíteni; könyörgöm, hagyjon ki a játékból. De csak folytatta ott, ahol abbahagyta, meg azokat ismételte, amiket korábban mondott. Egyszer csak kibökte, hogy én ilyen szívességet nem tudnék neki semmivel sem meghálálni! Mondom, milyen hálára gondoltál, ha szabadna kérdeznem? Na, ki vele! Hátha megalkudhatunk, ha csereberéről van szó? Erre elhallgatott és jött a nagy vallomás, hogy én neki már kislány koromtól tetszem és tudhatom, hogy nem akart engem soha kihasználni, sőt amiben csak tudott segített, akkor is amikor fölvett az irodába, meg a lakásügyben is ezért volt hajlandó erre a lépésre . . . Mindent megértettem. Volt már tapasztalatom a gyapjúfonóban arról, mi van az ilyen szimpátia mögött? Nyugodtan fölálltam az asztaltól és azt mondtam neki, fizessen; jöjjön, majd kint folytatjuk, mert nem tartozik senkire amit mondani fogok. Egy pillanatig habozott, de fölállt, az ajtóban fizetett a pincérnek. Kint megvártam. Annyit mondtam neki, ne szóljon semmit, most csak én beszélhetek. Kinyitottam a kocsit, a hátsó ülésről lerántottam a plédet és szóltam, hogy jöjjön, megkapja amit akar; ez az egy már tényleg nem oszt és nem szoroz, mint ahogy ő is mondta, de akkor nem kell bemennem az irodára és nem kell végigcsinálnom az Öreggel . . . Elintézzük az üzletet, de az az egy kérésem, hogy ne csókoljon meg! A Borkút mellett megálltam, leterítettem a plédet, ráültem. Az arcát nem láttam, háttal állt a holdnak, csak a nagy sötét alakja magasodott. Lehúztam neki. Hanyatt feküdtem, de csak állt. Sírás fojtogatott. Lehunytam a szemem, vártam, hogy a combom közé térdel, de nem. Kitört belőlem; tessék, tálalva van, elnök elvtárs; régóta várta, hát most a kurva Mari fizet! Kurva Marinak hívtak az asszonyok egymás között... És akkor hallom, hogy sír. Elindul le a szőlő mellett a gyalogúton. Fölkeltem és utána mentem. Megállt, felém fordult és azt mondta; szerencsétlenek vagyunk Mari!? Mikor lesz már ennek az életnek vége? Hát ez volt! Elment, én meg Siófokon beültem a Napsugárba. Megittam három konyakot: részegen vezettem. Megálltam a villa előtt, amit a stoppos srác mutatott. Éjfél körül járhatott az idő. A villa ablakait elfüggönyözték, csak halvány lámpafény szűrődött ki az utcára és olyan zene hallatszott, amit nem tudok soha elfelejteni. Egy szaxofon szólt, mély, búgó hangú; sírt, zokogott, fájdalomtól és örömtől üvöltött. A kocsi ajtajára könyököltem, úgy hallgattam és én is sírtam. Bizony isten mindent eljátszott, ami velem történt. Aztán vége lett. Nők nevetgéltek, nem mentem be, pedig jó lett volna valaki mellé feküdni. Engem az ismeretlen férfiak bőre megvigasztal. Jó lett volna az öcsém kis barátjának a fejét most magamhoz ölelni, eldugni a mellemben, az ölemben. Amikor megjöttem Kaposvárról, neki köszönhetem, hogy nem lettem öngyilkos: nézett rám a nagy, tiszta szemeivel és Gorkijjal vigasztalt. . . Belőled is mi lett, mire szeretni tudnál?. . . Megálltam lent a parton és bementem fürödni. Nagyon, nagyon szerettem a Balatont, meg is csókoltam a vizét. A Lajos másnap este mondta, hogy elmegy; kér, ne tartsam vissza, ennyit ő is megérdemel. így kell élni az embernek................................................

50