Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Hatvani Dániel: Balázs József: Fábián Bálint találkozása Istennel
Maga a cselekmény érdekes, fordulatos, egyhuzamban kell végigolvasni. Czakó mer izgalmas lenni, de nem olcsó idegfeszítésre törekszik. A gyermekek—felnőttek világában önmagával harcoló kis ember győzelméért izgulunk. Zoli és öccse, az ártatlanul őszinte Gyuszi sorsával feltételek nélkül azonosulunk. A gyermekek és felnőttek világának párhuzamos fölfejtése teremti meg azt a valós feszültséget, ami magával ragadja az olvasót. Már önmaga gyötrődik az igazságért, szenvedi el a verést, töpreng az életén. A lélektani megalapozottság és a regényépítkezés arányossága hitelesíti az erkölcsi fejlődésrajzot. A helyenként előforduló nyelvi anakronizmus sem vétségnek tűnik, inkább azt sugallja: a történet nem egyszeri, nemcsak az ötvenes éveket akarja szimbolizálni, hanem a céllá minősült erőszak és a vele szembeszálló humánum küzdelmét. Ám szó sincs sablontologató példabeszédről, monoton moralizálásról, Czakó nagy erénye, hogy elevenen ábrázolja a valóságot, egy-két szóval képes szituációt teremteni. S teszi ezt kifejező, színes nyelven. Most már valóban múlt időnek tekinthető Czakó egy korábbi nyilatkozata: jóval előbb foglalkoztatták a morális problémák, mint esztétikai megfogalmazásuk lehetőségei. Még a nyelvi egyénítés is előfordul, sőt (amit külön örömmel üdvözlünk!), afinoman szellemes nyelvi humor is föl-fölbukkan a sorokban, ami a gyermeki világ örök megújulásra képes derűjét is jól érzékelteti. Minden apróságra figyelő, pontos lélektani ismereteken alapul Zoli fejlődésének következetes rajza. A gyermekregényekben megszokott hamis idealizálást nem találjuk Czakó eszköztárában. A felnőttek sem, a gyerekek sem csupa jók vagy rosszak, nem tételek illusztrálására szolgálnak a regényben. Ez a szerep legföljebb a háborút fölbomlott idegzettel túlélő Voronyezsinek jut: egy-egy konfliktus csúcspontjánál tűnik föl (mint a „Szoba” Kamillja), és visszájára fordult világával segíti Zoli eszmélkedését. Áz író korábbi motívumai közül való az intézeti gyerek sérült érzelemvilágának, a korai magárautaltság romboló hatásának ábrázolása is. Ugyanígy a kisgyermek kendőzetlen, őszinte személyiségének a tisztaság jelképévé emelése is. A Megváltóban szinte ez volt egyetlen ellenpontja a keserű társadalmi körképnek. Itt az ötéves Gyuszi, Pali, az életet már higgadtan szemlélő öreg Jenő bácsi meg Mici, a kecske — az ösztöneikben eredendően jót hordozók csoportja —, az „igazak bandája” nem mint a választható utak közötti lehetőség szerepel, hanem mint kiindulópont: honnan kezd az ember. S az író egyértelműen, az elkötelezettség jegyében válaszol: ki lehet harcolni, hogy ne az Aranykor kegyetlen zártságába, hanem a Titkosék humánus közösségébe jussunk. Hogy ne Marci-féle- Megváltókkal csaljuk, hanem vállaljuk és teljesítsük ki önmagunkat. (Szépirodalmi, 1975.) TÓTH PIROSKA BALÁZS JÓZSEF: FÁBIÁN BÁLINT TALÁLKOZÁSA ISTENNEL Az új kisregény pontosan négy hónap múlva követte az elsőt, a Magyarok-at. (Időközben megjelent a Forrás 1975/1 számában közölt Kopor- tos is.) E berobbanás ritka termékenységet ígér, s egyben szerencsés írói alkatra is utal: Balázs József felismerte, hogy mondanivalója számára a kisregény feszes, cselekmény- és elmélkedés-kitérőket nem tűrő szerkezete felel meg leginkább. Testreszabott a műfaji keret, szerzőnknek eszébe sem jut, hogy kibújjék belőle, eltökélten és konokul viseli azt. Akárcsak a korábbi írásaiban, Balázs ezúttal is a zárt, a mindenfelől körülhatárolt közegben mozduló, vagy inkább csak mozdulni próbáló emberi eszmélkedés útját járja végig. Ennek stációi a legkövethetőbb pontossággal a főhős, Fábián Bálint tragikumba torkolló sorsában rajzolódnak ki. De körötte a földbe süppedt, szalmatetős Kraszna-menti falu is éli mélybe nyomott hétköznapjait, holott a történelmi korszak egészen rendkívüli — a regény cselekménye 1918 őszétől az 1919 karácsonyáig terjedő időt íveli át —, s a változásokra jelzésszerű víziók utalnak: földesúri magtárak, pincék feltörése, önfeledt mulatozás a ringlispil tájékán, majd a románok bevonulása, akasztás a kisváros főterén, s a falubeli „felforgatókkal” szemben gyakorolt kegyelmező úri gesztus. Fábián Bálint ekkor még urat szolgáló parádéskocsis, de — nem szavaiban, hanem apró tetteiben — osztályostársaival vállal sorsközösséget. Sűrűsödő egyéni tragédiái azonban — egymásután veszíti el legjobb barátját, kisebbik fiát, feleségét — megakadályozzák, hogy élete követhető útjára leljen, az olasz fronton, majd az itthoni változások örvénylésében szerzett tapasztalatok életét nem engedik a korábbi kerékvágásba visszazökkenni, új távlat pedig nem nyílik előtte. Önmagát ítéli élőhalálra, mielőtt sorsa végleg beteljesednék. Szellemárnyak népesítik be a tájat; túl sok a múlt, túlontúl nagy temetőre épült a falu. Egy végletesen determinált világ tehát a Balázs Józsefé, amelyben mindig kevesebb cselekvésre nyílik tér, mint amennyire a normális társadalmi létezéshez, annak elviseléséhez szükség volna. Minden bizonnyal ezzel függ össze Balázs kisregényének hallatlanul sűrű atmoszférája, az ábrázolás szűkszavúsága, a tényjelzésekben rétegezetten jelentkező utalások sokasága, a balladákra emlékeztető regényépítés. Balázs van annyira jó író, hogy a felsorolt jellemzőket tudatos szemléletmód természetes megvalósulásaiként, tehát szerves következményként fogjuk fel. Gondunk nem is ezekkel van, hanem a történelmi idő lehatárol tságával. Értve ez alatt, hogy Balázs eddigi három kisregénye közül csak a Koportos játszódik jelenidőben, de ez is csak per forma; a periféri87
