Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Banner Zoltán: Az önéletíró szobrász (Részlet a szerző Szervátiusz Jenő-monográfiájából)

meny elismerése után, s csak annak nyomában fordul a hivatalos érdeklődés a művész munkássága felé, s az átütő sikerű kolozsvári nyitást követőleg, Szervátiusz Jenő 100 szobra vándorkiállításként járja körbe az országot. 1962-ben a nagyváradi, 1963-ban a marosvásárhelyi Művészeti Múzeum fogadja, 1964-ben pedig, a bukaresti Dalles-teremben a főváros közönsége és kritikája hódol a már említett és az időközben készült főművek — a Sakkozó (1962), a Kariatida (1962), a Rad- nai paraszt (1963), az újabb Szerelem (1963), az Éj (1963), A vak (1964) stb. — előtt.,, A Szervátiusz alkotásaiból feltáruló szellemi világegyetemben — írta az azóta elhunyt, jeles román mú'kritikus, Eugen Schileru a Contemporanulban — szétele- mezhetetlen összeforrottságban nyilvánul meg epika, líra és dráma. Ugyanazon a hullámhosszon, s ugyanazzal az intenzitással árad szobraiból férfias szigor és átszellemült gyöngédség, megkínzottság és derű, magába forduló meditáció és eksz- tátikus mozgalmasság, — de ami a leglényegesebb: a művész sohasem, semmivel szemben sem közönyös, ami az ember sorsával kapcsolatos; alapvető magatartása: az érzelmi készenlét.” Sanda Faur az életmű egyetemességének és egységességének a belső indokoltságát abban kereste s vélte megtalálni, hogy „Szervátiusz a vezérmotívumok művésze. Vezérmotívumai azonban nem egyebek, mint az emberi élet vezérmotívumai, az olyan nagy, alapvető emberi érzelmek és szenvedélyek, mint a szerelem, az anyaság, az emberek lelki egymásrautaltsága stb. . .”. „Szervátiusz szobrászatával történt találkozásunkban magával a Szobrászattal találkoztunk, a szobrászat eredendő, természetes hivatásával, mert ez a szobrászat, mint minden igaz szobrászat, az emberek életéből, az anyaggal folytatott párbeszédből, s a homo faber természeti és közösségi környezetének a forrásából meríti erejét. . .”— vallotta az egyik művésztárs és művészeti író, lleana Bratu. „Kimondhatatlan fájdalmak terhébe belerokkant, görnyedt parasztjai, gondokba

merült, kínzott vonású önarcképei — művészi kialakulásának az éveire, a művekbe fojtott segélykiáltásra, emberi üzenetre süket, egykori társadalom viszonyaira emlékeztetnek; mai, érett korszakának a kerek formái, lapidáris egyszerűsége, merőben más tartalmak vonzatában csiszolódott ilyenné” — foglalta össze élményeit a másik művésztárs, a szintén szobrász Ion Vlasiu.

A hetedik évtizedébe lépő Szervátiuszt az 1961-es kolozsvári és az 1964-es bukaresti gyűjteményes tárlat páratlan sikere — soha szobrászati kiállításnak ennyi látogatója, s ekkora sajtója addig nem volt ebben az országban —, a magányos alkotóművész státusából egyszeriből a közéleti fontosságú személyiség státusába emelte: 1964-ben Érdemes Művészi címmel tüntetik ki, majd ősszel megkapja az Állami Díjat; ugyanebben az évben a moszkvai Puskin Múzeumban rendezett Jelenkori romániai képzőművészeti tárlaton, Ion Irimescuval együtt ő képviseli napjaink hazai szobrászatét, decemberben pedig beválasztják a Népi Demokratikus Arcvonal Nemzeti Tanácsába. A nagy retrospektív kiállítás pedig tovább vándorol: állomásai még 1964-ben Plo- iesti, Nagyszeben, majd 1965-ben Csíkszereda (januárban), Gyergyószentmiklós (márciusban, Karácsony János festőművésszel együtt), Székelyudvarhely (áprilisban), Székelykeresztúr (májusban), Sep- siszentgyörgy (augusztusban) és Brassó (októberben).

Szobormása most a legkeményebb. Az anyag is az: tiszafa, mint az ezerkilenc- százharminchetes, vagy az ezerkilencszáz- ötvennégyes önarcképeké. A kráteres, kéregtarajos, színtváltó rönk felületének háromnegyede — néma. Mintha nagyon messziről, innen a földről, teleszkópon át figyelnénk kihűlt égitestet. A természet régen elvégezte már a munkáját rajta. Ez a rönk már régóta önnön életét éli, a nap és a víz nem szívódik be rostjaiba, táplálni nem, csak rombolni tudná. Ha tűz meg nem emészti, akkor abból, amit hajdani gyökerein át magába szívott, évez80