Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Banner Zoltán: Az önéletíró szobrász (Részlet a szerző Szervátiusz Jenő-monográfiájából)
munkában edzett, szívós, aszkéta ember. Szűkszavú, amolyan koránkelő fajta, aki sajnálja alvással tölteni idejét, mikor helyette szobrot is lehet faragni. Kora reggeltől késő estig képes egyfolytában dolgozni. Kitartóan járja a hegyvidéket, szürkészöld szeme fürkészve keresi az embereket, kutatja életüket, munkájukat, örömüket, bánatukat. Naiv, gyermekes rácsodál kozással veszi tudomásul az élet jelenségeit, s az élményt rohamosan átgyúrva, pár nap múlva, vagy éppen azonnal szoborrá formálja. (...) Szobrait szekérre rakva küldi haza, s mikor összegyűl jó néhány, kiállításon mutatja be.” A világháború és a fogság évei meghatványozzák szenvedés-élményét, emberiség-méretűre tágítják, de akárcsak eddig, most is munkába temetkezik, előbb a repülőgépablakok plexitanyagából, aztán hulladékfából dobozokat és kopjafamintás csillárokat, majd 30—40—50 cm-es domborul űveket és szobrokat farag, sőt faragóiskolát is nyit a fogolytáborban, 80 növendékkel, s amikor 30 tanító előadja a Kőműves Kelemen árnyjáték-változatát, ő készíti hozzá, furnirlemezből, a díszletet és a figurákat. Székely János, a költő és fogolytárs, 1955-ben, gondolati hőskölteményt ír erről a sziszifuszi szobrászi ön- fenntartásról : ,,En nem tudom, hogy akkor Hogy bújtál, merre ástál, Én nem tudom, hogy merre, Milyen mélységre szálltál, De sárra leltél végül A homoktengeren. — Ahol teremtő kéz van A sár is megterem. Igaz, csupán egy láda Agyag volt, szürke, hitvány, De elég, hogy ocsúdjon, A mester és tanítvány! Felraktuk hát a szobrot, Amekkorára tellett... Mindent beléje gyúrtunk, Mi csak szívünkben rejlett: A bánatot, mely sorvaszt, A keservet, mely éget, A hosszú rettegésből Kimentett emberséget; A reményt, amely sarkallt, De cserben hagyott folyvást, A jobb idők reményét, Az emberi mosolygást... S ha híja volt a fejnek Nem jutván sár elég: Lehántottuk alulról Ennen fölöslegét ... És akkor ... hova, merre? Mivé legyünk tovább? Nem volt még annál szörnyebb, Szörnyebb és ostobább? Mert az teszi az embert, Hogy szomjazik az újra, Amely, ha már elérte, Új titkot szül, s újulva Csábítja, szólogatja A hűvös ég alatt... Vágytunk az újra ... Csakhogy Ismét nem volt agyag. Felszabtuk gyermekünket (Mert az volt!) és begyúrva Újat formáltunk, s azt is Szétvágtuk, újra s újra ... 1947-es, tölgyfadeszkára vésett önarcképe, a fogolytábori pokróckabátban, U- vésővel maratott, csontig hatoló formáival, még e mintázó kéz beidegzettségeit őrzi: a domború részek élei tompítottak, üregei mélyek; ez legszemélytelenebb önarcképe, hiszen nem az arckifejezés, hanem a formákat átitató fények és árnyékok kontrasztja játssza a főszerepet, a plasztikai megfogalmazás drámaisága ezúttal az emlékezés és vallomás szándéka fölébe nő. Most, a vesztfáliai ,,Szamárpusztáról” (Eselheide) való hazatérése után, a kényszer űzi újra vándorútra: előbb egy sírkőfaragóhoz állt be, Kolozsváron, a Petőfi utcában, madonnás, krisztusos, rózsakeretes sírköveket farag, oly gyenge bérért, hogy a jóbarát és művésztárs, Makkai Piroska testvérének első hívására Nyárád- szeredába költözik néhány hónapra, majd az erdőszentgyörgyi molnárhoz áll be, szobrászatra tanítani a molnárfiút, itt megfaragja a Malomban várakozó asz- szonyt, a nagy, fekete hárászkendőbe burkolózott, álomba merülő várakozás szobrát (1947), aztán visszatér Kolozsvárra, s a város vezetőségének a felkérésére, Andrásy Zoltánnal és Coriolan Mun- teanuval egyéves művészeti kurzust indítanak. Az 1949-ben megalakult Képző- művészeti Főiskola a tanárokat és diáko77
