Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - MŰHELY - Orosz László: A magyarokhoz (Berzsenyi Dániel születésének 200. évfordulójára)
OROSZ LÁSZLÓ MŰHELY A MAGYAROKHOZ Berzsenyi Dániel születésének 200. évfordulójára A XX. századi Berzsenyi-reneszánsz (Szabó Dezső, Füst Milán, Horváth János, Halász Gábor, Szerb Antal, Barta János, Radnóti Miklós, Németh László, Keresztury Dezső tanulmányai, esszéi) az elégiaköltőt emelte magasra. Joggal. Berzsenyi utolérhetetlen tökéletességű, ma is teljes művészi élményt nyújtó, igaz emberi megrendülést, együttérzést kiváltó művei mindenekelőtt legszebb elégiái:a Barátimhoz, Búcsúzás Keme- nes-Aljától, Levéltöredék barátnémhoz, A közelítő tél, A temető. Irodalomtörténeti jelentőségük is ezeknek a legnagyobb: bennük figyelhető meg leginkább a XIX. század eleji költészet nagy stílusfordulata, a klasszika áthajlása a romantikába. A megverselt téma helyett a versre fakadó költő egyénisége válik bennük uralkodóvá, a gyakran banális életfilozófiát a belső átéltség érzelmi tartalma hitelesíti, legfőbb kifejező eszközzé a klasszicista kép helyett a költői nyelv hangulatot keltő, sugalló zeneisége emelkedik. Ám éppen azért, mert Berzsenyi költészetének ezt a „modern” rétegét az elmúlt évtizedekben annyi jeles irodalomtörténész, író, költő elemezte, értékeit olyan meggyőzően tudatosította, időszerűnek tűnik a bicentennárium alkalmából viszonylag elhanyagoltabb témához, vitatottabb költeményhez nyúlni. A „Romlásnak indult hajdan erős magyar!” megszólítással kezdődő óda ilyen. A négy változatban ránk maradt költemény 1810-ből való, Berzsenyi 1813-i kötetében megjelent végleges szövege a következő: A MAGYAROKHOZ Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon? Nyolc századoknak vér zivatarja közt Rongált Budának tornyai állanak, Ámbár ezerszer vak tüzedben Véreidet, magadat tiportad. Elszórja, hidd el, mostani veszni tért Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok Dúlják fel e várt, mely sok ádáz Ostromokat mosolyogva nézett. Nem ronthatott el tégedet egykoron A vad tatár khán xerxesi tábora S világot ostromló töröknek Napkeletet leverő hatalma; Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő Századja s titkos gyilkosaid keze, A szent rokonvérbe feresztő Visszavonás tüze közt megálltál: Mert régi erkölcs s szpártai férfikar Küzdött s vezérlett fergetegid között; Birkózva győztél, s Herculesként Ercbuzogány rezegett kezedben. Most lassú méreg, lassú halál emészt. Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki Szélvész le nem dönt, benne termő Férgek erős gyökerit megőrlik, S egy gyenge széltől földre téríttetik! igy minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész: Róma ledül, s rabigába görbéd. Mi a magyar most? — Rút sybaríta váz. Letépte fényes nemzeti bélyegét, S hazája feldúlt védfalából Rak palotát heverőhelyének; Elődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt, A nemzet őrlelkét tapdoja, Gyermeki báb puha szíve tárgya. — 56
