Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - Balázs József: Az ártatlan (Regényrészlet)

meg a kívánt eredményt. A százados bízott benne, hogy most, másodszor talán sikerülhet valami, talán megérti a két vasutas, hogy ők őszintén szeretnének megegyezni a partizánokkal.

— Megérkeztünk — mondta a tábori pap és a századosra nézett. Utasításokat várt: hogyan kezdjék el az akciót.

— Jó lenne újra a két vasutassal beszélni, őket már ismerjük, s azt hiszem, ennél jobb utat nemigen találhatunk — mondta kevés meggyőződéssel a százados.

Kiszálltak a kocsiból, Poór Albert előre ment, belépett az állomás épületébe, s alig telt el pár perc, már jött is vissza, mögötte a két — már ismerős — lengyel vasutas.

A százados kezdte a beszélgetést:

— A partizánokkal szeretnénk beszélni, tárgyalni. Ha önök tudnak ebben segíteni, akkor kérem, tegyék meg. Mi nem vagyunk ellenségei a lengyeleknek — már-már j azt akarta mondani, hogy a lengyel népnek, de sehogyan sem akart a szájára jönni — j és nem akarunk a partizánokkal sem harcolni ...

— Azt mondja a vasutas, hogy egy óra időt kér, és akkor az állomásépülettől két | kilométerre, de csak a jelenlevőkkel együtt létrejöhet a találkozás a partizánokkal.

— Rendben van — válaszolt habozás nélkül a százados.

A két vasutas sietve bement az állomásépületbe. Alig telt el egy negyedóra, a magasabbik kerékpárra ült, és elindult a főutcán. A kocsiból figyelték, majd amikor az első fordulóban eltűnt, megszólaltak.

— Nincs vesztenivalónk. Csapdát nemigen mernek állítani, mert nem lehet akkora erejük, hogy az ezreddel szembeszálljanak, hacsak az oroszok nincsenek már a város körül vagy éppen a városban — mondta bizonytalanul a főhadnagy.

— Most mindent megtudunk — erősítette meg a főhadnagyot a százados és kitartóan nézte az utat, amerre az imént a vasutas kerékpáron elindult.

— A lengyelek őszinték, láttam az arcukon, már várták a jelentkezésünket — kockáztatta meg véleményét a tábori lelkész.

— Azt hiszem, nem tévedünk . . . Minden sikerülni fog — válaszolt a százados és hálásan a papra nézett.

— Ön hová való? — kérdezte a főhadnagy a tábori lelkészt.

— Egy Sopron melletti kis községbe .. . Nem messze a falutól volt egy lengyel menekülttábor, ahová többször lementem. Ott tanultam meg a nyelvüket.

— Menekülttábor? — kérdezte a főhadnagy.

— Az. Erről nem tudtál? — nézett a főhadnagyra a százados. — A németek elől menekültek Magyarországra. Elég sokan, ahogy én tudom, lehettek vagy negyvenezren ... — mondta a százados, és közben nem akart hinni a szemének. Ugyanis az állomásépületből az a vasutas lépett ki, aki az imént ment kerékpáron a városba. Odajött a kocsihoz.

— Azt mondja, hogy kövessük. Ő majd biciklivel megy előttünk. Mindenütt menjünk utána — magyarázta a pap.

— Rendben van — bólintott a százados. — Maga, Batár, ne menjen túl közel a kerékpárhoz. Úgy kövesse, hogy ne legyen feltűnő.

Batár János megfordult a kocsival az állomás mögötti hepehupás, füves utcában, majd amikor a vasutas a biciklivel már eléggé eltávolodott, ő is indult a kocsival.

— így jó! — dicsérte a százados Batár Jánost.

Két kilométert sem mehettek, amikor kiértek a városból. Lejtős útra értek, melynek jobb oldalán keskeny nyárfaerdő húzódott. Az erdőszélen már ott állt a vasutas és intett, hogy menjenek utána.

A százados és a főhadnagy ki akart szállni a kocsiból, de a vasutas kézzel-lábbal tiltakozott és intett, hogy a kocsi is befordulhat az erdőbe.

32