Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - Balázs József: Az ártatlan (Regényrészlet)

— Nevetséges dolog ez a hadjárat. A magyar hadsereg egyik huszárezrede megszállta Lengyelország egyik faluját. Emlékeztek-e a Hamletben arra a jelenetre — Orosz Olivér egyre okosabban és egyre lelkesebben beszélt, — amikor Hamlet találkozik Fortinbras hadaival, akik elindultak Norvégiából „Lengyelország bizonyos része ellen”. ,,S az egész országot mennek hódítani vagy csak határszélt?” kérdezi Hamlet a századostól, mire az a következőképpen felelt:

Mi egy oly talpalat földért megyünk Melynek mi haszna sincs, csak a neve.

Öt aranyért, ötért nem bérleném ki;

Többet nem is kap, ha zálogba vetné,

A lengyel érte, sem Norvégia.

Orosz Olivér megállt, úgy szavalta el ezt a részt a Hamletból.

A főhadnagynak tetszett az előadás, a százados bosszankodott: ,,Egy őrülttel járkálunk, ez a fickó mindent kikotyog, nem tudja majd, mikor kell tartania a száját. Még csak az kéne, hogy a Hamlettel uszítson a megszállás ellen.”

— Ezt nem értem — mondta a főhadnagy. — Mi ebben az érdekes?

— Hát csak annyi, amit Hamlet is válaszolt a századosnak:

,,Ez mind a béke s nagy vagyon fekélye:

Belül fakad fel, s nem látszik kívül,

Mért hal az ember.”

A főhadnagy biccentett a fejével, úgy tett, mintha értené. Az útra nézett, aztán vissza a zászlósra. Nem messze tőlük, még mindig gajdászott az alacsony katona, mögötte pedig Batár János figyelte ölhetett kézzel a zászlós előadását, mit sem törődve a főhadnagy fürkésző tekintetével.

— „Mért hal az ember” — ismételte mégegyszer a zászlós, és nevetni kezdett. — Hihetetlen, hogy minderről itt beszélgetünk. Otthon hányszor elmondtam, amikor még tanítottam, hogy a Hamlet minden sora olyan, amiből az emberiség mindig, minden helyzetben tanulhat. Háborúban ugyanúgy, mint békében. Ennyit csak a régi görögöktől tanulhatunk még. Most meg legszívesebben szembeköpném magam. — Itt már annyira kezdett kiabálni a zászlós, hogy a főhadnagy gondolkodott: átöleli és elviszi innen, nehogy körbeálIják őket, és aztán mindenki a zászlóst figyelje. — . . . mert amióta az eszemet tudom, olvastam a régi görögöket, megtanultam ógörögül is, most meg itt vagyok . . . Szembe kellene magam köpnöm, szét kellene hasítani a fejem, milyen nevetséges: katona lettem . ..

— Hagyd abba, részeg vagy — szólalt meg kis szünet után a százados. A zászlós szaporán lélegzett, a főhadnagy azt hitte, valami baja van.

— Hogy lehetne ezt a képtelenséget másképpen elviselni? Vagy felakasztom magam, vagy úgy teszek, mintha nem tudnék semmiről. Ez a megoldás! — vágott vissza azonnal a zászlós.

— Szedd össze magad, gondolj a családodra. — mondta halkan a főhadnagy.

— Nincs családom, agglegény vagyok és görög-latin szakos tanár. Szabad ember vagyok és mégis bekerültem a kelepcébe, nevetséges dolog. — A zászlós nevetett, közben mind a két kezét úgy emelgette, mint a repülni készülő madár.

A kerítés mellett álló Batár János mindent értett. „A zászlós otthon szeretne lenni, csakúgy mint én.” így értelmezte a zászlós mondatait.

20