Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - Balázs József: Az ártatlan (Regényrészlet)

— Jó úton megyünk, Batár — nézett fel a térképről Jánosy Benedek. — Nemsokára ott leszünk a faluban.. . Az őrnagy mondta a falu nevét is, de Batár János nem tudta megjegyezni. Az út két oldalán hatalmas gabonatáblák húzódtak és Batár Jánosnak megütötte az orrát egy jellegzetes szag. Azonnal tudta: a környéken hatalmas kenderföldek lehet­nek. Bármerre figyelt ezután, csak kendert és gabonát látott. ,.Pedig jó földnek lát­szik, és mégis csak ez terem meg rajta.” Házakat szeretett volna már látni, de csak nagyon messze, a síkságnak egy magasabb pontján vett észre valami épületfélét, azt is inkább kis kápolnának, semmint ember­lakta háznak vélte. A kocsi azonban ment tovább és a síkságot, a megmú'veletlen földek mellett a gabona és a kender hullámzása szinte beláthatatlanná tette. Már régen elhagyták az erdőt, de a falu csak nem akart előbukkanni. Pedig mindenki azt mondta — emlékezett vissza Batár János —, hogy egy kőhajításnyira van az erdő­től. Az eddig nyílegyenes út most derékszögben fordult balra, s Batár Jánosnak úgy tűnt, hogy az út egy nagyobb emelkedőre vezet fel. Aztán — pillanatok múlva — meglátta a falut, ami azonban innen az emelkedőről nézve, inkább nagyobb tanyának látszott. Hirtelen csak egy hosszú utcát látott, kétoldalt házak, keskeny udvarok és az udva­rok végében mindenütt pajták húzódtak. A falu már így távolról is annyira szegény­nek, annyira elhagyatottnak látszott, hogy szinte egyszerre gondoltak rá: ,,itt nin­csenek emberek”. Ahogy közelebb ért a kocsival, akkor derült ki, hogy az előtte levők már régen be­értek a faluba. Látta, hogy ezek nem vályogházak, hanem fából készültek, csak bemeszel­ték őket. A házak is, a kerítések is fehérnek látszottak, s a falu főutcája — egy széles földút — olyan üres és kihalt volt, mintha már régen elmentek volna innen az embe­rek. Az ezredes a falu egyetlen, kőből épült nagyobb házában rendezkedett be. Emellett állt a templom, s mindkettő a falu legmagasabb pontján helyezkedett el. Batár János beállította a kocsit a nagy kőház udvarára, vödröt szerzett, vizet húzott az udvaron levő kútból, és nekiállt lemosni a kocsit. A ház üres volt. Néhol eldobált ládákat találtak, s a nyitva hagyott ajtók mögött szétszórva különböző színű fadarabok, lécek, eltört cserépedények, vaslábosok fe­küdtek. Amíg Batár János a kocsit mosta, az ezredes számára a többiek rendbehozták a há­zat. Figyelte a takarító katonákat, de közben arra is kíváncsi volt, hogy vajon van­nak-e a faluban emberek, vagy tényleg senki sem él ezekben a házakban? A kertek alatt a végtelen gabonatáblák szinte összeértek a látóhatárral, s csak na­gyon messze, a falu másik végétől több kilométerre látott erdőt. Amikor kiment a főutcára — pontosabban a falu egyetlen utcájára — meglepődött, mert észrevette, hogy a huszárok nem a házakban, hanem az udvarok hátsó részében, a napraforgószárakból készült pajtákban — ha ugyan pajtáknak lehet nevezni ezeket a tákolmányokat — húzódtak meg. A lovakat a pajták mögé kötötték, ott itatták és etették őket. Batár János látta, hogy azokon az udvarokon, ahol kutakat találtak, katonák fürödnek, mosnak, borotvál­koznak. S az egyik házban az ablak mögött egy asszonyfejet látott, de csak egy pilla­natra. Az asszony észrevette, hogy figyeli, s ezért húzódhatott el az ablaktól. . . Amikor megtalálta Kocsár Danit, Dér Jóskát — őt kereste, vele akart mindenáron találkozni — éppen arról beszéltek, ,,hogy a faluban egyetlen férfi sincs, s hogy csak asszonyok élnek a házakban. S amióta itt vannak, senki sem mer kijönni, félnek a ma­gyaroktól.” 17

Next

/
Thumbnails
Contents