Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 4. szám - SZEMLE - Fodor András: Vágó Márta: József Attila
SZEMLE VÁGÓ MÁRTA: JÓZSEF ATTILA Vágó Márta föl jegyzései 1942-ben készültek, akkortájt, amikor öt évvel halála után, a költő földi maradványait felhozták Szárszóról a Kerepesi temetőbe. A korabeli háborúba sodródott ország bombázás-fenyegette fővárosában a szerző szerencsés elszánással fogott hozzá a kapcsolat dokumentumainak lemásolásához. A levelek eredeti kézirata ugyanis később csaknem teljességgel elveszett. Magát az emlékezést (esetenkénti részletpublikációkat nem számítva), mostanáig csak a beavatottak ismerhették. A gondosan jegyzetelt kiadvány olvastán végre bárki meggyőződhet róla: a József Attila-irodalom egyik legértékesebb kötetét nélkülöztük évtizedeken át. Nemcsak a nevezetes kapcsolat tisztázó kísérlete miatt kivételesen fontos Vágó Márta munkája, nemcsak a rá vonatkozó szövegek, versek irodalomtörténeti jelentősége okán, hanem azért is, mert nagy felidéző erővel, életre hívó elevenséggel tud szólni a költő habitusáról, gesztusairól, beszédmódjáról; kedélyváltásokban, gondolatszökellésekben tükröződő személyiségéről. Tudvalévőén József Attiláról sem film-, sem hangfölvétel nem maradt, a róla őrzött fényképanyag is rendkívül szegényes, nekünk utódoknak többszörösen becsülnünk kell hát testi-lelki-szellemi alakjának olyan írói megjelenítéseit, amilyen Németh Andoré, Déryé, József Joláné, s helyenkint hozzájuk méltó nívón Vágó Mártáé. Gondoljunk megismerkedésük, budai sétáik, vagy az ürömhegyi kirándulások, majd az újbóli egymásratalálás utolsó tragikus évében az évődő visszakéretőzés kamaszos bájú közvetlen leírására, s végül egy-egy ilyen jelenet leképezésére: „Elmész! Hová! — Keserű, humoros, gúnyos szemekkel, de majdnem sírósba pittyedő szájjal nézett rám egy pillanatig, azután keresztbevágta lábszárait, és élesen mondta: — Hová! — Kezével kis kusza, összevissza mozdulatokat csinált, ujjait lebegtette, mint aki azt mutatja, hogy semmivé foszlik a dolog. — Nem soká élek már, még egy- pár adósságot fizetek, még egypár dolgot megcsinálok, aztán pá! — Fölényes, derűt mímelő arccal intett kezével. — Megyek.” (Egyébként némelyik Londonból küldött levélben, ottani diákéletének hangulatteli képváltásaiból is érzik a szerzőnő jó íráskészsége.) Legtöbben persze azért veszik kézbe ezt a memoárt, hogy megtudják, írója az önvédelem milyen lehetséges magyarázatával szolgál a két lako- nikus sorra: Egy jómódú leányt szerettem, osztálya elragadta tőlem. Nem kétséges, hogy a szerelem mindkét részről igaz volt és mély. Az első — 1928 szeptemberi — József Attila-levelek véghetetlen kedvessége, elbűvölő humora, Márta válaszainak érzelmes nyíltsága, izgatottsága, fokozott felelősségtudata bizonykodik erről, s méginkább az ebben az évben íródott szerelmi és panteisztikus természeti versek, hiszen a Tedd a kezed, Gyöngy, Klárisok, Gyereksírás, Förgeteg, Tudtam én, Sok gondom közt, Piros hold körül, Mióta elmentél, Óh szív! Nyugodj! a költő lírájának legszebb, legmeggyőzőbb darabjai közé tartoznak. Ám az október 5-én, 6-án írt József Attila-leve- lekben a költőien gyöngéd szólongatás („Kicsim, Márti, darabos szántómon aranyos boronám”) mellett ilyen kijelentés is olvasható: „Nem akarom, hogy ostoba presztízskérdés kedvéért olyan lélekölő dolgot csinálj, amely nemcsak hogy nem produktív, hanem a jószívű tőkés és a jószívű állam csalása.” Azaz a vőlegényjelölt éles társadalmi kritikával illeti a Vágó család lányuk londoni iskoláztatásával kapcsolatos döntését. Egy hét múlva Márta válaszában is benne van egy leleplező kijelentés: ,,. . .el vagyok kényeztetve, és nem bírom, úgy látszik, a szegénységet. . .” Október 22-én a Pesten maradt szerelmes így panaszkodik: „Nem nevelhetlek ilyen távol, és te sem nevelhetsz engem. Vajon megakad-e így növekedésem? Lelkem már csak vágyakozás és bánat. . . Miért is hagytál el? Vagy neked nem fáj ennyire!” Október 27-én Márta: ,,. . .elégedetlen vagyok magammal és félek, el fogsz hagyni.” November 16-án Attila: „De én családot akarok már, s legalább a te családodban ne legyek «egy szegény fiú» ha már az enyémben az voltam.” Ugyanezen a napon Márta így fogalmaz: „Félek, nem szeretsz már.” December 11-én pedig így: „Apa. . . érzi biztosan, Te támaszom nekem sose lehetsz. . .” Ezután már József Attila részéről csak a végső hosszú, keserűen leszámoló levél következik: „. . .nem voltál hajlandó engem követni az irrealitásba. . .” A tények furcsa fonákja, hogy Márta sokkal előbb, még a legidillibb ürömi kirándulásokra emlékezve is tisztában van udvarlója polgári értelemben irreális lényével: „A szavakkal való játék volt igazi életeleme, élettartalma, maga az élet tulajdonképpen.” Szerelmük bukásának okát végül mégis a sértett nő polgári önérzetével, a kávéházban Attila mellett föltűnt Szántó Juditban látja: .......egyszerűen megcsalt”. Az már viszont a sors fanyar törvénye, hogy amikor nyolc év múlva újra összetalálkoznak, Vágó Márta hiába adná meg mindazt, amit korábban elmulasztott, közben ő maga is egzisztenciálisan, lelkileg elbizonytalanodott, férjétől különvált, analitikushoz járó, megtört ember. Joggal botránkozik az összeomlás előtt álló József Attila 83
