Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - MŰHELY - Veres Péter: Táncsics Mihály
De még mind megjár, ha szerelmes versek, vagy más ártalmatlan szépírások kiadására kell koldulni. Táncsicsnak azonban forradalmi, szinte már a vakságig igazságra törő írások kiadására kellett a gazdagoknál kilincselni. S hogy mennyire az írás megszállottja volt, arra jellemző, hogy kenyérre nem koldult, de írásai érdekében félretette a szégyent. Eh, lehetetlen ezt kibeszélni! Ha Táncsics érzékeny lángész, s nem egy szívós csodaember: beleőrült, vagy belehalt volna, mint mások. És milyen nehéz lehetett neki egész emberként helytál lani az akkor művelt urak és céhbeli irodalmárok között, akik, ha emberi kiválóságaival rokonszenveztek is, de a bánásmódjukból látom, nem tartották teljes értékű embernek. Az ún. ,,lateiner” embernek még ma is, hogy rosszabbat ne mondjak, furcsa figura a paraszt, hát még akkor. A ,,nép” még elvont, lehet egy szent fogalom, de egy, aki nem paraszt, az mégis más. Mint edzett politikusok és kasztbeli társasági emberek, látták, hogy Táncsics megszállott ember, s hogy semmi „reálpolitikai érzék” nincs benne. Ha a háta mögött tudhatta volna az öntudatos és csak valamennyire megszervezett népet, ha nem mint magányos „szellemi partizán” bolyong az úri közéletben, hanem egy igazi közösségi mozgalomban társas tapasztalatokat is szerezhetett volna, talán a történelmi szerepe és megítélése is más lett volna. De még az a kevés öröm is, amit a népe lelkesedése adott neki, az sem volt zavartalan. A parasztok futó lelkesedése neki is olyan keserves élménye volt, mint minden népi vezetőnknek. Táncsics kitartó és megértő hívei inkább a városi munkásokból sorozódtak, s ha Arany Trombitáját meg nem fojtják, az öntudatos munkásmozgalom talán már akkor kibontakozik a háta mögött. De a 48-as forradalom és szabadságharc tragédiája is vitathatatlan világossággal bontakozik ki a Táncsics szűkén mért sorai közül, irhát és mondhat akárki akármit: forradalomban nehéz dolog félúton megállni. Táncsics érezte ezt, hiszen az egész nép bajapanasza őhozzá áramlott, mintha ő lett volna a szegénység egyetlen képviselője. Erősen érződik Táncsics írásából, hogy ha kívülről nem támadják a magyarságot, a 48 forradalomba, vagy ellenforradalomba torkollott volna. Én úgy érzem, inkább ellenforradalomba, mert Európa is azt erősítette volna, és az itthoni erők közt is az volt a nagyobb. Ahogy már említettem, Táncsics nem volt kezdettől fogva forradalmár. Ő csak törekvő jólélek, a tudás és az igazság megszállottja volt, s amikor ebben az útjában lépten- nyomon akadályba ütközött, s az akadályokat megkerülni nem tudta, vagy nem akarta, ekkor került minden hatalommal szembe. Ekkor ütközött össze a szabadságharc reálpolitikusaival is. De ekkor igazán egyéni törekvőből a közösség, a nép embere is, ettől kezdve némely urak ellensége, s ettől kezdve mondották bolondnak is. Azelőtt a közért való harc eszköz volt az egyéni érvényesüléshez, de azután már az egyéni érvényesülés lett eszköz a közösség ügyéhez. Ekkor jutott el ahogy mondtam, a szolgálathoz. De hogy egyáltalán nem gárgyult meg akkor sem, még lenn a gödörben sem, arra bizonyíték ez a könyv, amelyet a veremben írt, s 80 éves korában fejezett be. És bizonyíték az a remek dialektika, amelyet az osztrák fogdmegekkel szemben bújdosása és rejtőzködése alatt angyali feleségével alkalmazni tudott. Jómagam, aki szintén próbáltam egyet-mást,nem tudom meghatottság nélkül olvasni bújdosásának és rejtőzködésének sok-sok fura epizódját és ravaszdi furfangját. * * * 61
