Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - MŰHELY - Veres Péter: Táncsics Mihály
VERES PÉTER MŰHELY TÁNCSICS MIHÁLY* Távol a nagy közkönyvtáraktól, falusi elzártságomban, sok fontos könyv megismerésétől maradtam el. így nem olvashattam el a Táncsics írásait sem. Sokat olvastam róla, de tőle — szórványos idézetektől eltekintve — semmit. Ezekből az írásokból, még a jóakaratúakból is, még a lelkesedőkből is, de még az Ady verséből is úgy érződött, hogy Táncsics egy kedves, naiv, hősies, de tudákos és talán egy kicsit habókos őstehetség. És főképpen az érződött, hogy nem író, nem tudós, hanem afféle félbemaradt politikus. Ez így tévedés. Most új kiadásban megjelent önéletrajzából én úgy látom, hogy Táncsics valóban nem tudós, de nem is politikus, hanem igenis író, és egyben — sajátos magyar szellemi típus: „tett-ember”. Széchenyi is ez volt arisztokrata kiadásban, s ma Németh László ebben a legnagyobb, bár a legtöbbünkben van belőle valami. Nagyon mély erkölcsi érzékenység, prófétai hevület, vakságig menő bátorság, elveihez és jobbik önmagához való hűség jellemzi Táncsicsot is, mint a nálánál nagyobbakat. Mégis hát mi hiányzik Táncsicsból? Az lehetetlen, hogy egy egész ország művelt és becsületes emberei mindnyájan tévedtek volna Táncsics megítélésében. Mert igenis — ne kerülgessük a kérdést — a Táncsicsról való legjobb és legenyhébb vélemények is azt érzékeltették, hogy igen-igen okos, eszes, a maga módján művelt, becsületes és bátor lélek, de mintha valami mégis hiányozna belőle, durvább fogalmazásban: mintha nem volna ki a négyre. Igen, csakugyan van itt valami, amire nem elég magyarázat, hogy mert mint a nép egyetlen igaz és bátor szószólójának, mindenki ellensége volt. Önéletrajza szép, tiszta, becsületes és őszinte írás, úgyszólván minden írói igénnyel teljes, de ha a végére érünk, mégis azt érezzük, hogy mintha ebből a remek emberből csakugyan hiányzott volna valami. Merthogy naiv volt, az keveset mond. Petőfi is naiv volt, Széchenyi és Kossuth is: a tett emberei általában naivak, de a magyar nagyok különösen azok. Az se mond semmit, hogy hiányzott belőle a közéletben nélkülözhetetlennek látszó cinizmus. A többiekből is hiányzott. S ez nem is baj. Cinizmus nélkül elboldogul az ember, ha bölcsesség van helyette. No, talán helyben vagyunk. Táncsicsból a bölcsesség hiányzott a sok tudás és a magas becsvágy mellől. De nem ilyen egyszerű a dolog. Ha végigolvassuk az önéletrajzát, láthatjuk, hogy végighúzódik az egész könyvön valami szelíd, igazi írói, mert nem tetszelgő, nem mazohista önirónia: ez pedig a bölcsesség dolga. Ahogyan leírja a sok csalódását és mindig újra való jóhiszeműségét, az azt bizonyítja, hogy Táncsics nem volt bölcsesség nélkül való, de mint az íróművészt is, a bölcset is elnyelte benne a moralista és a tettember. És a bölcsessége is azért furcsa valami: nem hat az életben. Teljességgel hiányzik belőle az előrelátás és az emberismeret, az arányérzék és önkritika. Főleg ez a két utóbbi. A közösség dolgaiban úgy-ahogy eligazodott, ítéletei általában nemcsak helyesek és talpraesettek, de bölcsek és igazságosak is voltak, azonban arról, hogy kicsoda ő, mi az igazi tehetsége és feladata, mit tudna jól megcsinálni és meddig terjed a hatóereje: arról fogalma sem volt. Mi több: ilyen kérdések fel sem vetődtek benne. Arról ír, * Az író hagyatékából. A tanulmányt — terjedelmi okok miatt — némi rövidítéssel adjuk közre. 54
