Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - Tornai József: Műfordítások az indián népköltészetből
A nap muzsikásai négy színbe öltöztek: fehérbe a bölcsődalok, Pirosba a szerelem és a háború, menny-kékbe a vándorfelhők dalnokai, sárgába a fuvolások, így örvendeztek az aranynak, amit a nap őröl a földre a világ csúcsairól. Csak a sötétség ruháját nem hordta egyik sem, áttetszőén s boldogan ragyogtak, előre tekintve. Midőn a közeledő szelet a nap meglátta, így szólt muzsikusaihoz: íme, jön zavargó szele a földnek, de ti ne játsszatok! Ne énekeljetek! Földi némaságba követi őt, ki csak egyet szólna. A Nap Házának fénylépcsőin járva, sötét hangján ekkor a szél így kiáltott: Jöjjetek, ó muzsikások-énekesek! De választ nem kapott. Fölemelte hangját a kapaszkodó szél: Ti zenélők, énekelők! A világ legnagyobb ura várja muzsikátok! Elnémult ekkor a zenészek színe, a vakító lángú napot szoros körtáncukba fogták. Nagy haragra lobbant erre az isten, a négy világtáj ura. Láthatatlan messzeségből villám-ostorával mennykő-tépte-szagatta, fekete méhű felhő-csordákat hajszolt a Nap Házának ostromára. Feneketlen torkát mennydörögve kitátotta. Úgy látszott, minden oda zuhan, a világ őrjöngő urának üstökébe, kinek mellében a nap mint vörös vadállat forgolódott. Zenészek, énekesek ekkor félelemtől űzve a szél ölében kerestek menedéket. Gyöngéden ringatta őket, vigyázott finom dallamaikra a szél s karjában ennyi boldogsággal, odaadón-elégedetten elindult lefelé az úton. Nagy sötét szemét égre emelte a mélységből a föld, hatalmas arca fénylett, úgy mosolygott. S mikor a fák karjai fölnyúltak, a szél vándorai hangosan köszöntötték 25
