Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - Herédi Gusztáv: Vén hegyi rabló

ötkor kelt, áthallatszott szobájából a jövése-menése, a következő pedig már este kilenckor ágyba dugta volna, hogy ne égesse a villanyt. És nem engedték, hogy a rádióját bekapcsolja, különben villanypénzt akartak fizettetni érte, mikor pedig látták, hogy inget mos, bejelentették, hogy vízdíjat is fog fizetni. De talán ennél is jobban fáj, hogy sokan nem akarják megismerni az utcán, nem fogadják a köszönését. Hej, az embereknek több arcuk van, s a havason nem azt mutatták, amit idelent.

Fölért a Tarkőhöz. Erősen szuszogott, bágyadtan telepedett le a padnak odadöntött, nagyoltan megácsolt tönkre.

Kigombolta az ingét, lecsatolta a hátizsákját. Még mindig szuszogott, fejét csóválgat- ta. A jóságát neki, alig egy hónapot téblábolt odalent a városban, s már elszokott a kapaszkodástól. A horgasina most is remeg, tapogatta meg a lábát. Mi is lett volna belőle, ha abbahagyja a kovácsolást, a hegymászást is. Nem, nem szabadult volna meg a gutaütéstől.

Ferkő újabb pár fröccsöt rendelt, aztán áthajolt az asztal fölött, az ő öklére nyugtatta kezét, s tekintete kissé elmosódóvá révült.

— Még valamit öregem, még valamit. Te odafönt a Küságon ... a remek menedékházzal és a kovácsműhelyeddel, a füveiddel és a borvizeiddel, az egész atmoszférával, mögötted a Hargita rengetegével s a rólad keringő legendákkal, miegymással együtt voltál valaki, érted! Egyéniség, figura!... Itt azonban ... a városban ...

— Értem — vágott közbe fájdalmas fölismeréssel, s inkább maga mondott ki keserű szavakat, csakhogy ne hallja mástól. — Egyike leszek a város sok ezer nyugdíjasának, prostata-bántal makkal küszködve fogok tántorogni a sír felé ... De nem, nem! Ha be tudok rendezni magamnak egy műhelyt, ha kovácsolhatok, ha ...

Elakadt a hangja. Eszébe jutott, mit beszéltek az előbb a nyugdíjról, külön műhelyről, s mintha álion verték volna, nyaka meghosszult s előrenyújtott arccal, riadtan meredt Ferkőre.

A Büklentő patak csobajgását már messziről hallotta, s mintha szomjúság gyötörte vón, megszaporázta lépteit. De nem hasalt le a víz partján, kulacsot sem halászott elő iszákjából, hanem sietősen kaptatott föl a hídra. Mindig így tett, ha hazafelé tartott, innen pillantotta meg először a menedékházat. Jól esett viszontlátni a csúcsos tetejű, sokpárkányú hajlékot, amelyet parányi erdészkunyhóból ő épített ki barátai segítségével igazi havasi szállóvá, mégis izgalom fogta el. Egy hónapja már, hogy eltávozott innen. Erre nem volt példa a harminc esztendő alatt... És azt hitte, hogy végleg elmegy.

— Fene aki megette! — mordult nagyot. Úgy érzi magát, mintha idegenbe indulna. Holott ő hazajött. Még ha van is már helyettese, még ha betöltötte is a nyugdíjkorhatárt, ő itthon van, a Küság az ő birodalma.

... Vagy mesélt volna arról, hogy nem tud aludni? Ő, aki hírét se hallotta az álmatlanságnak? Es azért marad fönt későig, mert irtózik, az idegen ágytól, s reggel korán kél, mert csak hánytorog éjszaka? Vagy vallott volna arról a szinte érthetetlen dologról, hogy elviselhetetlen a meleg számára idelent még most október elején is, a kicsi utcán pedig nehezére esik végigmennie, minden házból, udvarból, pincéből szagok csapják meg, számára szörnyen áporodottak, pállatagok, s ilyenkor valósággal tikkad meg az éles, csípős havasi levegő után.

Fölért a Nyírmező kavicshátára. Alig lépett néhányat, a kutyák meghallották közeledtét. Csaholni kezdtek. Még nem látta őket, de ugatásukból már kivette, hogy feléje loholnak, s azt is sejtette, melyik rúgtatott előre.

21