Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - Herédi Gusztáv: Vén hegyi rabló

Végül is kikiabáltunk. Megjelentél a menedékház emeleti tornácán. Válladra omló hajjal, óriási szakálladdal — már akkor fehér volt — ciheres szemöldököddel. Impozáns látványt nyújtottál. Az idő tájt még nem volt divatban a bozontos szőrzet, a gyermekek riadt áhítattal meredtek föl rád. Egyik leányka megszorította a kezem:

— A bácsi szent?. ..

Fintáné története újabb nevetéshullámot váltott ki, s Ferkő csak később vonta félre csöndesebb beszélgetésre őt.

— Ez egyszerűen nem igaz Pista komám. Nem igaz! Ffogy te otthagyd a Hargitát? Na ne marháskodjunk.

— Mi is lesz a havasból nélküled? — kérdezett rá Birtaian.

Újabb kanyart vágott át, ágak csapkodták arcát, fújtatott, hajlongott. Egyre csak erre a mulatságra, első városi napjára gondolt. Még jó, hogy barátaitól, vidám társaságban hallotta először ezeket a kérdéseket, megjegyzéseket, s nem a kosztadónőktől, nem a háziasszonyoktól, nem a szövetkezetben, nem a ... áh, mindenki csak azt szerette volna tudni, milyen „mérleggel” fejezte be a gondnokoskodást. De míg barátai, akik régóta ismerték, elhitték, hogy még takarékkönyve sincs, a kosztadónő szemberöhögte, mondja ezt a macskámnak, a háziasszonya pedig kikutatta zsebeit, amíg a városban kószált. Bosszúsan utazott el Udvarhelyről Temesvárra. Ott él az unokabátyja népes családjával, gyermekekkel, unokákkal. Amióta az öccse meghalt és a felesége otthagyta őt a havason, csupán a temesváriak maradtak meg neki a családból. Azonban ők is azzal kezdték, mit szedett össze a havason. Aztán eltátották a szájukat.

— Mekkora balek vagy te Pista — vigyorodott el az asszony, a férfi pedig szánakozón mosolygott, bólogatott.

— Hát igen . . . Harminc évet élni fönt a havason. A vadonban. Egyedül. Hát igen. Megárt az embernek. Megárt, igen.

Nézte őket, hallgatta őket. Mit is mondanak? Balek? ... A vadonban . . . Megárt az embernek ... A keserves istenit! Hát ezek hülyének tekintik őt?

— Balek az anyátok kínja, értitek, az anyátok kínja! —szólalt meg hidegen, megve- tőn.

— Hát azt hiszitek, csak seftelni mehet föl valaki a havasra? Vizezni az italt, lopni a féldecikből, hát azt hiszitek? És a sport, a kirándulás, a természet szeretete ... az nem létezik? — Legyintett. — Ezt ti úgysem értitek. Ti ostoba, lusta tahók, ti zabáló bánsági zsírdisznók.

Az állomásra sietett. Nincs neki mit keresnie Temesváron. Rokon ide, rokon oda, az udvarhelyiek közelebb állnak hozzá, tudják, hogy ki volt ő a Küságon.

A vonaton is folytatta magában a vitát, perelt a rokonsággal, ő szereti a havast, ő nem csapta be a vendégeit, hanem tanította őket. A gombák ismeretére és a sízésre, az erdő titkaira és az állatok természetére és minden egyébre, amit az ember nem lel meg az aszfalton. A vadászokat nyomra vezette, a biológus kutatóknak menyétet, fenyőrigót fogott, még a ritka kövi nyestet, a veszedelmes viperát is kézrekerítette, a geológusoknak kőzeteket kotort elő a vízmosásokból, barlangokból, a botanikusoknak különleges havasi gyökereket, gumókat, virágokat szerzett, a fél Erdély múzeumaiban megtalálhatók az ő gyűjteményei és hány meg hány, istenem hány embert gyógyított meg, nem ismert nyugtot, amíg nem találta el azt a füvet, erdei gyümölcsöt, amelyik meggyógyítja a vérhasban szenvedőt vagy a gyomorfekélyest, s addig próbálkozott a borvizekkel, amíg meg nem hozta az étvágyát a sápadt, vérszegény gyermeknek. Addig. Amióta a felesége itthagyta, neki a vendég volt az élettársa és afia és a lánya, mindene. Hogy nem értik ezt meg épp a rokonai, hogy nem értik meg?

19